www.facebook.com/szevaszteso - VLOG: www.youtube.com/szevaszteso

szevaszteso

Itt a vlog! :) (vlog ep001)

2017. április 15. - szevaszteso

Megszületett! :) Kicsit kancsal, kicsit folyik a nyála és fura szaga van, de a miénk. A dolog persze nem volt komplikációktól mentes, de végre vizuálban is megelevenedik, amiről eddig lusta voltál olvasni. ;)

Van ám YouTube csatornánk is, amit egyelőre az informatikusom kutyája után neveztem el:
https://www.youtube.com/channel/UCqMJEQKaMQBtzvOvBQuA1oA

Szükség volna legalább 100 feliratkozóra, hogy átlagos halandó számára is könnyen megjegyezhető nevet adhassunk a kölöknek, úgyhogy kérlek klikkelj a linkre, és ott a FELIRATKOZÁS gombra! Új-Zélandról küldjük a hálát, ölelést és puszit! (Lehet válogatni. Ez nem olyan, mint gyerekkorodban az ebéd.)

Na, és itt az első epizód, indzsoj!

 

 

 

Bali 17. – Az első rendőrségi ügy

Állítólag mindenki rendőrnek születik, csak van, aki tovább tanul. 18 éves koromig elvoltam ezzel a ténynek tűnő állítással, aztán a pályaválasztásnál poénból megnéztem, mennyire komoly a felvételi a rendőrtisztire. Hát... 2000-ben vagy erős volt a követelmény, vagy én lettem volna hülye hozzá, mindenesetre végül az ELTE programtervező matematikus szakán kötöttem ki. Nem ez volt az első tévedés az életemben, de most ugye nem azért jöttünk Katával a világ túloldalára, hogy innen osszam a lágymányosi sztorikat.

Szóval elérkezett a reggel, amikor immár napi rutinként megpakoltuk a robogónkat, mint nagycsaládos a zsebeit a svédasztalnál, majd a magunk eszeveszett tempójában belvetettük magunkat a balinéz közlekedési káoszba. Így bő két hét motorozás után elárulhatom, hogy egyáltalán nem volt nálam nemzetközi jogsi. Tudtam, hogy kell, de a napokban/hetekben otthon történt események ismeretében most például nem is nagyon merném kiváltani: mi volna, ha emiatt bezárnák a közlekedési hatóságot?! A CEU-n mindenféle különbözeti vizsga meg szigorlat kell, ha kétnyelvű diplomát szeretnél, vagyis ha a már meglévő tudásodról egy másik nyelven is jó volna egyfajta igazolás. Na mármost a nemzetközi jogsinál csak besétálnék, húznék egy számot, megvárnám, amíg szólítanak (György a Soros), átadnám a meglévő jogosítványom, cserébe pedig egy szórakoztató karton darabot kapnék ott helyben, rajta egy igényes pecséttel, hogy "you can do it". Szóval ennél bonyolultabb bürokráciáért is elbuktak már(?) intézmények, nem akartam kockáztatni. A lényeg tehát, hogy pontosan annyi darab nemzetközi jogosítvány volt nálam, mint diktatúrában az önálló gondolat.

Így kavirnyásztunk Balin szerte és szana, amikor a GPS (és Kata) navigálása mentén elhúztunk egy rendőr örs előtt. Az épület az út túloldalán volt, én pedig meg is állapítottam, hogy elég komoly igazoltatás folyik: a jard nem vette a fáradtságot, hogy bárhová is kivonuljon, egyszerűen csak megálltak a saját portájuk előtt, és vagy 10-en intették le egymás után a motorokat. Annyit azért lehetett látni, hogy ha ügyesen a sávod belső felében mész, esetleg éppen előzésben vagy, akkor azon a 25 méteres szakaszon se szednének ki a sorból, hiszen vagy 3-4 motor és talán egy személyautó lenne még köztetek – ugyanabban a sávban. Úgyhogy ijedtségem szemvillanás alatt ravasz megnyugvásba csapott át.

Természetesen a GPS egyébként megint nem tudta, hol van pontosan a szállásunk. A nevezetességek kivételével minden más címünkkel így jártunk Balin. Egyszerűen nem létező helyekre dobta le a szurkáját a maps/here we go/waze (amúgy ez utóbbit skandáltuk ilyenkor), aztán ő maga is csodálkozott rajta, hogy oda meg nem tud útvonalat tervezni. Így aztán 3-4 kilométerrel a cél előtt mindig mi kezdtük el kimatekozni, hogy vajon hová jöhettünk, különben végtelen ciklusokba és egyhelyben körözésbe taszítottuk volna a kütyüket és magunkat is. Felhívtuk hát a szállásadónk, és bár nem sok közös nevező volt a mi hunglish-ünk és az ő balinglish-e között, mindenesetre azt megértettük, hogy egy golfpályát kell keresni hatalmas aranykapuval... (Igen, sokszor kérdeztünk vissza, és mindenféle válaszából valami ilyesmi megfejtés érkezett, bármennyire szürreális is.)

Hamar(?) kiderült tehát, hogy az imént tévedésből jöttünk el az út túloldalán lévő rendőrség előtt, tehát most ugyanarra kéne visszamennünk mindössze másfél kilométert, csak immár ugye azon az oldalon, ahol nagyban razziáznak... VAGY (!) létezik egy éppen 16 kilométeres kerülő, ami a helyi közlekedési viszonyok mellett közel 1 órás karikázást jelent még. Igen ám, de közben meg közeledett a naplemente is, amire meg ugye égetően fontos lett volna kiérnünk a partra, hogy az Uluwatu sziklatemplom csodálatosságánál figyeljük meg jól ezt a természeti varázslatosságot. Mert nem, a naplementék nem olyanok, mint a skóciai kastélyok, vagyis attól még, hogy láttál egyet, még nem láttad az összeset. Meg aztán ugye türelmetlen, elcsigázott, és legfőképpen éhes barátnővel a nyakadban ahhoz is gyáva vagy, hogy egyáltalán elvetélt ötlet szintjén is akárcsak poénból megemlítsd, hogy volna itt egy 16 kilométeres alternatíva is a másfelessel szemben.

Úgyhogy visszafordultunk, te pedig már pontosan tudod, hogy lemeszeltek minket...
Hát...
oda nem volt elég egy #szevaszteso

Bali 16. – Instant einstand

Meséltem már Kata GPS olvasási szokásairól: közel 2 hete motorozunk úgy, hogy ő szorongatja a derekam meg az okostelefont, és onnan diktálja a jobbrabalrát. Nos, ennyi idő sem volt elég, hogy rájöjjek, hogy az Y elágazáshoz érve az "Itt most egyenesen!" parancs mikor melyik irányt jelenti valójában, illetve az Alföldet is megszégyenítő síkságú vidéken az "Itt most felfelé kell menni!" instrukció esetén vajon merre találom a robogón a magassági kormányt. De idővel majd ezt is kitapasztaljuk, mint kezdő értékesítő a sale-irányt.

Tehát Tabanan felől indultunk Mengwi felé, ami picit olyan volt, mint amikor a pótlóbusz először próbálja pontosan bejárni a 3-as metró vonalát, de baromira útban vannak neki az épületek... Szóval a google maps szerinti 18,2 km-es útvonal nálunk úgy egy tizedesjeggyel lehetett hosszabb... Mindenesetre őszinte mosollyal érkeztünk meg a Taman Ayun templomhoz, amikor (az elmúlt napok tapasztalatai után nyilván nem váratlanul) esni kezdett az eső. Monszun tábornok szerencsére mégis jókedvében volt, mert úgy fél óra elteltével berekesztette a vizesedést, így még vidámabban baktattunk tovább a templom kertjében.

 

bali16_1.jpg

a Taman Ayun bejárata

 

A Taman Ayun egyébként Bali második legnagyobb szentélykomplexuma. Egy folyó kis szigetére húzták fel egymás után ezeket az épületeket, az elsőket még 1634-ben a Mengwi dinasztia királya építtette. Az apró szigeten ma már egy menő botanikus kert is van: a Pál utcai fiúknak mondjuk több lehetősége volt a Fűvészkertben, de ez a kis falatnyi hátsókert is elég egy instant einstandoláshoz. (Milyen érdekes, hogy akkoriban azt mondták, "nemecsek ernő áruló", ma pedig utóbbit úgy hívjuk, hogy salesman. Mert már nincs többet rózsaszín, csak pink, és mert a silver az új szürke. Viszont amikor egy kedves barátom 64 gigás memória kártyát keresett egy teszkóban, az idősebb eladó hölgy készségesen odavezette őt egy pulthoz: "Van ilyen állatfigurás, amiket össze kell párosítani, meg diznis, meg kisautós a fiúknak…")

 

bali16_2.jpg

sajnos ez a belső terület turisták számára nem látogatható

 

bali16_8.jpg

györgy barát

 

Na de kanyarodjunk vissza a Taman Ayunhoz: 1634-ben épültek tehát az első szentélyek itt, majd 300 évvel később, 1937-ben "modernebb épületekkel egészítették ki" a területet. Ekkor csúszott be ide például a kakasviadalok mini Pancho arénája is, hát hiszen hova máshova tették volna azt. Azt nem tudom, terveztek-e a kakasviadal helyszínét a fő szentéllyel összekötő kisvasutat, mindenesetre a viadalok azóta már illegálissá váltak. Remélem a magyar focival nem történik meg ugyanez.

 

bali16_3.jpg

a botanikus kert egy részlete

 

bali16_7.jpg

a park oszlopos tagja

 

bali16_4.jpg

már nem emlékszem, mit talált Kata, de nagyon örültünk neki. (mondjuk lényegében mindennek.)

 

A Taman Ayun tehát gyönyörű: ez is több órás séta volt, a végén naplemente nézéssel, amit Kata már nehezményezett egy kicsit, mert állítólag az éhségtől is fáradt nők nehezebben vehetők rá arra, hogy a hideg szélben 1 órát ücsörögjenek egy kövön a timelapse mellett. Nem tudom, nincs összehasonlítási alapom, mindenesetre a hamarosan induló vlogért ugye dolgozni kellett. Így aztán a vaksötétben botorkáltunk vissza megpakolt motorunkhoz, hogy aztán másfél óra zötykölődés után hasonló fényviszonyok mellett tapogassuk ki a számunkra teljesen ismeretlen szállásunkat.

 

bali16_6.jpg

a nagy nézelődésben picit elmacskásodtam


Meglehetősen könnyen sikerült elaludnunk, mondjuk ekkor még azt sem sejtettük, hogy másnap kétszer is dolgunk lesz a rendőrséggel…

Bali 15. – Mármint ... nem ...

Most, hogy minden rokont sikerült alaposan megijeszteni a múltkori Weekend Warrior Wideóval, ideje visszasuttyannunk Balira, ahol ugye a nemzeti prankos, esős-snorkeles crossozásnál engedtük el a fonalat a sárban. Pontosabban utána, hiszen másnap ismét megpakoltuk a motorunkat, mint Etus a cserépkályhát, és útra keltünk: ezúttal dél felé. (Mármint az égtáj irányába, nem az időpont körül.)

 

bali15_2.jpg

végre verőfényben utaztunk idáig

 

Kis hátranyilazós elkalandozás következik: 20 éves voltam, amikor három barátommal együtt egy kisbusszal nekivágtunk Skóciának. A "makulátlan műszaki állapotú" az utolsó jelzős szerkezet, ami arról a kocsiról az eszedbe jutott volna. Lejtőn lefelé, hátszéllel tudtad csak kipréselni belőle a 80 km/h-s lajhárfénysebességet, ami a Magyarország-Skócia távolságon nem éppen egy leányálom. Nagyjából óránként tartottunk kényszerpihenőt a hűtővíz miatt is, de a lényeg, hogy az autó sosem hagyott cserben minket. Mondhatni vállvetve küzdöttünk együtt a zöldkártyáért. (Mármint a műszaki vizsgáért, nem a letelepedésért.)

Na de nem is ez a lényeg.

Skócia tele van várakkal. Szuper izgalmas romokkal, szuper ízlésesen felújított kastélyokkal, és ha tudnék harmadik rokonértelmű szót erre az épületre (btw. a vár és a kastély tökre nem ugyanaz), semeddig nem tartana az elé is odacsűrni valami vonzó melléknevet, hogy még jobban átéld, mennyire klasszak arrafelé az efféle látnivalók. A skóciai érkezésünk után 5 nappal és mintegy 13 kastéllyal később viszont egymásra néztünk, és megállapítottuk, hogy
- ez mind nagyon izgalmas volt az első 5 épületig
- 6-8 között már csukott szemmel is elboldogulsz egy idegen kastélyban
- 9-11-ig elkezded unni
- 11-13 között pedig már elég bátor vagy ahhoz, hogy a többieknek is jelezd: kultúra ide vagy oda, aki egy kastélyt jó alaposan megnéz, az tulajdonképpen látta az összeset.

Bali tele van templomokkal... De ha ügyesen válogatsz köztük, soha nem fogod megunni őket!

Tényleg.

Komolyan.

Becsszó.

Macskám életére...

Lehet, hogy a húszéves kisgyurinak még nem volt meg ehhez a tapasztalata, de hogy Balin nagyon ügyesen menedzseltük ezt a kérdést Katánszky-val, az egészen biztos. Ilyen csodaklassz élmény volt a nagyjából 675-ödikként látott Tanah Lot temploma is (Tabanan városánál). Az épület a tengerparttól mintegy 50 méterre, egy sziklán található, és a zenei világban oly ritka "honnan a név" kérdésre a következő a válasz: az elnevezés annyit jelent balinézül, hogy főd a tengerben. És valóban, a templom az ár-apály ingadozásnak megfelelően hol egy szigeten, hol pedig egy félszigeten helyezkedik el. Előbbinél a partról tudsz csak szelfizni, utóbbi esetében viszont a földnyelven besétálva látogathatóvá válik a templom.

 

 

bali15_1.jpg

az a kis törpe szikla ott az, amin a templom áll

 

 

bali15_3.jpg

jobb alsó sarokban bandázás van ám: lesz pofon, mész kórház

 

Az elmúlt napok történéseit figyelembe véve szerintem már Neked is van annyi rutinod, hogy meg se kérdezd, vajon az ár vagy az apály idején jártunk ott… Annyit azért elárulok, hogy csodaszép ez a templom az 50 méteres távolságból is. Na de a környező partszakasz is maga a fantasztikum, és ezt most nem iróniával írom. Simán beletoltunk egy másfél órás sétát, és szerencsére nem a tömeg vagy egészségügyi kihívások miatt kellett ennyi idő ahhoz a 600 méterhez, hanem mert valóban gyönyörű.

 

bali15_5.jpg

az ott a Tanah Lot (balra fura cipőfűző: vagy slackline-olnak a hívők,
vagy ami még valószínűbb, szükségük van áramra a szigeten)

 

bali15_6.jpg

Rashid és Priyanka szelfijét balszőrös kézzel takarom ki azt mutatván Neked,
hogy arra menne be amúgy a gyalogösvény, ha nem lenne most dagály
(titok elárulás: az ott jobb oldalt sem egy golfpálya része, hanem az ösvényt kipöckölő zászló)

 

 

bali15_9.jpg

nem esik, hanem süt.
nem kicsit, hanem nagyon.

  

bali15_7.jpg

ebbe az irányba sétáltunk el inkább, ha már a templomba nem tudtunk bemenni...
(nem, az sem golfpálya. A halászok rúgják onnan a szögletet.)

 

bali15_4.jpg

plasztik álomcsapda, vele szemben pedig két eszkimó
(ez utóbbit valszeg csak Ádám barátom fejti meg)

 
Miután kicsodálkoztuk magunkat, visszapattantunk hű robogónkra, és eltűntünk a horizonton a lemenő nap fényénél… HELYETT Mengwi felé vettük az irányt, a Taman Ayun templomhoz, hiszen még csak déli 12 volt. (Mármint az idő, nem az áramerősség.)

 

bali15_8.jpg

Régóta szerettem volna egy képet, amin nem csak a fejem buta, de az Alienem
is kikandikál a gyomromból. nem tudom, mikor sikerül végre lőnöm egy olyat...

 

Jó, elárulok még egy dolgot: tudom én, hogy vannak itt igazán fájdalmas, már-már fizikai tüneteket okozó, kifejezetten izzadságszagú, élőszóban is inkább eltitkolnivaló poénok, de ezt muszáj volt idetennem a végére, hogy nagyjából körvonalazódjon, miért is lett ilyen hülye címe a mai bejegyzésnek.

Templomi kalandozásaink egyébként Mengwiben már sokkal szerencsésebben alakultak – legalábbis bizonyos szempontból...

 

bali15_10.jpg

Kata boldog. Csak roppant éhes, ez az ételkereső ábrázata.
Ilyenkor picit türelmetlen. Picit ingerült...  így aztán
mindkettőnk érdeke minél hamarabb megoldani a helyzetet.

Egymillió(s) érvünk van...

És nagyon örülünk annak, hogy az az S betű nem a második szóhoz tartozik. Annak viszont kevésbé, hogy elég keményen átvertek minket egy autóvásárlásnál. Kiderült, hogy a kocsi egy marék Erzsébet utalvány, az eladó persze teljesen eltűnt, mi pedig komoly szervezkedésbe és nyomozásba kezdtünk, mielőtt a rendőrséget is bevontuk volna a dologba.

(Itt Auckland-ben történt mindez 3 héttel ezelőtt: már megérkeztünk Új-Zélandra (Welcome! :D), a blog történetei pár héttel le vannak maradva.)

Szóval egyrészt most minden megtakarított pénzünk ebben a roncsban áll, másfelől pedig rengeteg időnk ment el ezzel a dologgal (a munkakeresés, dolgozás és blogolás mellett), így viszont sajnos a vlog tényleges indulása is csúszik egy kicsit...

Annak idején a gimis tesi tanárom, Rudi bá, csak nyílt törés és lőtt seb esetén fogadott el felmentést, úgyhogy most összeraktam Nektek egy promót arról, hogy milyen TEK-es (Turista Embervadász Kommandászat) eszközökkel ütöttünk rajta azon a nyomorulton, aki átvert minket. Mert hát hiába szívatja az a fogalmatlan a kiszolgáltatott turistákat, ha egyszer agent Katanszky és detective Gyurkovich ott vannak a résen.

 

 

Bali 14. – Kamu tények

Vannak dolgok, amikről anélkül vagyunk meggyőződve, hogy valaha is megtapasztaltuk volna őket. Én például biztos vagyok benne, hogy az angolok 94%-ának nincsen szőr a kézfején: a bal kezükön a forróság nyírja ki a szőrtüszőket, a jobb kezükön pedig a fagyás miatt halnak el ugyanezek – minden áldott kézmosásánál... A West Bali Nemzeti Park kapcsán is tutira veszem, hogy egy varázslatos helyről beszélünk, csak hát a mi látogatásunk alatt ezt az oldalát jobban sikerült eltitkolnia, mint Donald Trumpnak a saját IQ-ját.

 

bali14_1.jpg

A West Bali Nemzeti Park szebbik fele

 

Ott álltunk tehát indulásra készen a park bejáratánál. Az volt ugye a deal, hogy a korábbi napok varázslatos (tehát szar) időjárásának eredményeként sártengerré alakult zónán keresztül robogózva(?!) eljutunk egy csodaszép partszakaszra, ahol nem elég, hogy olyan szupermegafantasztikusan gyönyörű élővilág van, hogy ha eddig nem őrültél meg, akkor majd most megőrülsz, hanem a snorkelezés paradicsoma is ott lesz helyben. És ha mindez még mindig nem volna elég, akkoraóriásinagyot fogsz ott snorkelezni életed értelmével, hogy nem is akartok majd kijönni a vízből. Reeeeengeteg turista járt már így, egy részük még mindig ott lebeg és a megaszuper, színváltós halacskákat számolja.

 

bali14_7.jpg

viszonylag tiszta, de eseménytelen rész

 

Na már most mi ezt mind elhittük...

Jó-jó, majdnem mind, meg nyilván túlzok is, de attól még valahogy neked is érezned kell, milyen elvárásaink voltak (az ígéretek és google barátunk ajánlásai) alapján a hellyel kapcsolatban. Guide-unk – akit hívjunk mondjuk Tivadarnak, mert a nevére nem emlékszem, de sokkal könnyebb lesz így hivatkozni rá – elég határozottan javasolta, hogy ésszerűbb volna, ha Kata átülne mögé a cross motorra (“persze, anyádéra mennyémá nyúlod a csajom meghalsz, teeeeee, te Tivadar, teeee!”). Én meg ugye daráljak tovább a már sokat megélt, kis 125 köbcentis robogón, mert az lesz úgy a kúl.

 

bali14_2.jpg
ekkora susnyába indultunk meg

 

bali14_3.jpg

szuperhangulatos árterületeken is keresztül mentünk

 

Nem vitatkoztam, mert inkább meg szoktam várni, amíg az emberek maguktól jönnek rá, hogy hülyék, de itt most erre nem került sor: Tivadarnak igaza volt... Ők ketten a terepgumival is bajosan avászkodtak csak be a susnyásba, én pedig mögöttük a radiál-rolleren próbáltam felvenni egyedül a tempót – közepes sikerekkel. Mondhatnám persze, hogy egzotikus motoros túránk andalítóan suhant velünk a tergerparti paradicsom felé, deeee... hogy is mondjam csak... attól még, hogy Schmitt Pál diplomamunkáját szakdolgozatnak hívjuk, attól az még csak egy patchwork marad.

 

bali14_5.jpg

ajánlott levelek

 

bali14_4.jpg

itt valószínűleg egy süket mókust vehetett észre a guide,
mert minden más élőlény menekülőre fogta a motorok hallatán... (nyilván...)

 

Szóval kavirnyásztunk a sártengeren keresztül a part felé, amit a mai napig nem tudok, hogyan értünk el… a lényeg, hogy nagyjából 10 perccel korábban érkeztünk meg, mint az eső, így az csak akkor kezdett el szakadni, amikor először pippantottunk alá a vízben. Nem tudom, hogy Bős-Nagymarosnál esetleg próbáltál-e már nyitott szemmel alámerülni a Dunába, vagy hozta-e úgy az élet, hogy a szappanos lábvizedbe beejtett tízfillérest foggal akartad kihorgászni, mindenesetre legyen elég annyi, hogy a tengervíz itt zavarosabb volt, mint a napirend előtti felszólalások többsége. Tivadar is érezte, hogy gáz van, ezért jófejségből bejött velünk a szmötyibe, és 2 perc múlva már egy kék tengeri csillaggal jött fel a felszínre. (#SzevaszTeso!) Akkor még nem tudtuk Katával, hogy ez lesz-e életünk első közös snorkingolásának csúcspontja, de hogy ne húzzam tovább az idődet, elárulom: ez volt az.

A csúcspont.
Tivadar és az ő kék tengeri csillaga...
Ezt tudtuk felmutatni.
Meg a középső ujjunkat...

bali14_6.jpg

Kata, csillagom

 

Picit áztattuk még magunkat az esős-sós-zavarosban, aztán inkább elindultunk a motorokon vissza a park bejáratához. Adja magát a kérdés, hogy most vajon mennyivel volt szárazabb a sár az újabb kiadós eső után... Nos, ha hiszünk benne, hogy a jó röfik lelke a malacmenyországba jut, akkor abban is biztosak lehetünk, hogy ők ott valami ilyesmiben dagonyászhatnak, mint amin mi újra keresztül vekengtünk.

 

bali14_8.jpg

a vízimedve kiszúrja a szemerkélésből az érkező esőfelhőket

 

bali14_9.jpg

jól esik

 

Este koromsötétben és mérhetetlenül hidegben, olyan igazán kiadósan retkesen értünk vissza a szállásra, hogy aztán másnap újult erővel és kiapadhatatlan lelkesedéssel kezdjük el utunkat Bali déli részére.

Hát... Ott is történtek még dolgok...

Innen folytatjuk

 

 

 

Bali 13. – A West Bali Nemzeti Prank

Nem, nem elírás: valahogy a West Bali Nemzeti Park nekünk nem volt az igazi. Picit olyan érzés ez, mint amikor messziről észreveszed Csepregi Évát, de a kézfogásnál kiderül, hogy ő Kóbor János. Akkor már édes kevés, hogy róla meg kutyákat neveznek el, hiszen te nem rá számítottál...

 

bali13_1.jpg

A nemzeti park bejárata felé vezető út picit megfáradt a hosszú évek alatt,
de szupercuki majmok bandáztak rajta. (az ott az ott elöl)

 

Ebből a kis intróból már sejthető, hogy bár szopórollerünk (a frissen csatlakozóknak mondom: ez a kis 125 köbcentis robogónk, amire helyi szokások szerint 8 napnyi hideg élelmet, ruházatot, és egy komplett szórakoztató elektronikai szakáruházat pattintottunk fel – két személyre, és amire mintha még némi balszerencsét is pakoltunk volna, mert az is jött velünk lépten-nyomon...) Szóval ez a picibicikli Java szigetén az Ijen vulkánnál bár kimaxolta magát, azért még mindig volt benne lendület, hogy Balira visszazötyögve tartogasson még ezt-azt. Az időjárás még mindig hektikus volt, többnyire a rossz és a borzasztó között flipperezett, de néha pár órára azért kisütött a nap. Egy ilyen verőfényben indultunk meg mi is a West Bali Nemzeti Parkba, mert arról meg sok jót olvastunk és hallottunk, és különben is: ha már a Hortobágyon jársz, nyilván lelassítasz egy jó szürke marhás gémes kutas déli bábra, e! (bajuszpödrés)

Mérhetetlenül előrelátóak voltunk, hiszen pár nappal korábban, amikor még csak úton voltunk oly meghatározó kis vulkántúránkra, beugrottunk ide, hogy lebeszéljük a helyi erőkkel, mit is láthatnánk majd pár nap múlva. Roppant készségesek voltak, árak, programok, gájdok és felszerelések tenkintetében is. Nagyon kedvesen magyarázott el mindent a fickónk, aki mondandója közben többször is elnézést kért az angolja miatt, holott teljesen jól értettük, amit mond. Ennek akkor persze még nem tulajdonítottunk semmi jelentőséget, de amikor napokkal később visszatértünk, kiderült a turpisság… Abból, amit ez a kedves kis szabadkozó flótás mondott, nagyjából semmi nem volt igaz. Oké, hazudok, csak a 80%-a volt kuka:
- amerre menni akartunk, arra mégsem lehet,
- amerre guide nélkül mentünk volna, azt sem lehet, hiszen idegenvezető nélkül meg sem moccanhatsz,
- amerre sétálni lett volna kedvünk, ott csak turistacsoporttal lehet menni,
- ahol ingyen szerettünk volna snorkelezni, oda a sár miatt napok óta nem lehet eljutni, de különben sem lenne ingyen,
- és még sorolhatnám...

A lényeg az, hogy miután minden lehetőséget számba vettünk (ide értve azt is, hogy asszem este 8 helyett csak 5-ig vannak aznap nyitva, mer őksetuggyákmé!), meglehetősen leszűkült a játszóterünk. Végülis egyetlen lehetőségünk maradt: egy közepesen menő partszakasz választása, ahová a saját robogónkon és a túravezető cross motorján tudunk eljutni valami ordas nagy sártengeren keresztül... De lesznek közben cuki állatok, mert azt ígérték.

 

bali13_2.jpg

A mai guide-unk kezdi megérteni, miket hadovált össze a kollégája
3 nappal korábban. Mögötte a tábla a parkban fellelhető állatokkal...

 

Na jó, ez sem pontos így: ott álltunk egy 2 négyzetméteres tábla előtt, amin olyan egzotikus állatok voltak, hogy az sajnos valójában rém unalmas. Úgy értem szuper, hogy ők ott éppen őshonosak, és abszolút az én hibám, hogy olyan élőlényekre számítottam, amik amúgy nem jönnek szembe máshol, de itt 10 olyan állat volt a büszkeség falukon, mint a hétköznapi vaddisznó, a szimpla majom és valami tucat kakas… Sehol egy 157 lábú, vagy egy kétfejű sas, vagy olyan lódarázs, ami tényleg egy ló és egy darázs szerelem gyereke, vagy mittomén. Mint amikor kapsz egy szuper színezőt, amihez aztán csak egy darab rotringot használhatsz... hát de tényleg mááár... De hangsúlyozom, ez nem a nemzeti park hibája, nekem voltak olyan elvárásaim, mint korábban Csepp Reggae Évával.

 

bali13_3.jpg

Ez csak a fiataloknak: bal oldalt Kóbor János, jobbra pedig Csepregi Éva.
Vagy fordítva.

 

Egyébként ha megguglizod, akkor is látszik, hogy ez egy szép hely, Bali legészaknyugatibb csücskén, mintegy 190 négyzetkilóméteren (plusz hozzácsapva még a highlandet ez további 580, szóval tényleg óriási). De minket egyrészt szorított már a nyitvatartás, másfelől nem akartuk a jószágunk egyévi jövedelmét felajánlani holmi sétahajózásra (ami egyébként szintén nagyon látványos dolgokat ígért)… Úgyhogy ott álltunk virtuálisan megkötött kezekkel, és ráböktünk arra az opcióra, miszerint motorokkal az ígért sártengeren keresztül elmegyünk egy közepesen szuper partszakaszre sznorkelezni, aztán visszajövünk zárásra.

Hát...

Ha leszívtam volna egy kis benzint a motorból és azt locsoltam volna rá a belépők árára, hogy aztán egy kölcsön gyújtóval lobbantsam lángra mindezt és végül csodáljam, ahogyan az izzó pernyébe belekap a szél – nos, talán ez is hasznosabb lett volna, mint az, ami ezután következett...

Innen folytatjuk

Bali 12. – Nincs kép

Gyerekkoromban ezzel a problémával vittük a legtöbbet a szerelőhöz apám Orion TV-jét: ilyenkor a Mágenheim külsejű figura jobb kezének négy ujjával vakargászta kopasz fejét és azt dünnyögte: "Megnézzük." És ha rákérdeztél, hogy mikorra tudja megcsinálni, annyit még hozzáfűzött: "Meglátjuk." Szóval elég vizuális volt a fazon... Aztán hopp! Elpattant kábé 25 év, és amikor már én magam kezdtem el egy tévénél dolgozni, nagyanyám felsóhajtott: "Végre valaki beállítja nekem a távirányítót!"

Szóval a mai poszthoz nincs kép.

Nem nézzük meg, nem látjuk meg, mert ott álltunk a Mount Ijen tetején és hiába néztünk, semmit nem láttunk. Álltunk tétován, elveszve a tejködben, túlzás nélkül azt sem tudtuk, merre vagyunk arccal. Totális, ki nem mondott kétségbeesés, hidegrázás, félelem, fáradtság és reszketés – idegi és időjárásbeli alapon. Így álltunk tanácstalanul hárman (a thai srác, a szépség és a szörnyeteg) és vártunk, magunk sem tudtuk, hogy mire.
Aztán egyszer csak megtört a csend egy jajveszékelő nyávogás formájában. Eléggé tele volt már a gatyám ahhoz, hogy hülye viccnek tartsam ezt itt és most, függetlenül attól, hogy életem értelme tréfálkozik-e, vagy ez csak egyfajta thai-szólás, mindenesetre pillanatokon belül a jobb vádlimhoz dörgölte magát egy macska. Igen, ott fent a nemtomhányszáz méteren, a kietlenségben, a semmi ködjének közepén, ahol már fél órája nem láttunk se jönni, se menni embert, vagy bármi más állatot. Igen, ott, ahol már az utolsó 300 méteren rajtunk voltak a gázmaszkok, mert furán büdös kezdett lenni a levegő, ott volt egy macsek. És akkor még jobban megdöbbensz, mint eddig: ezt most a kéngáztól haluzod be? Vagy így beütött a csapvíz? Esetleg a büfés bedzsinázta a kekszed?! Rejtély...

Mindenesetre a macska után úgy 5 perccel és talán 100 méterrel előbb hangok, majd apró fényfoszlányok szűrődtek át a vastag ködön. Szuper, hát mégsem tévedtünk el! Vagy ami eggyel rosszabb, de még mindig jó: ők is pont errefelé tévedtek el! Mindegy is, legszívesebben örömtüzeket gyújtottunk volna – és nem csak azért hogy végre legyen hol melegedni… Végül maradt egy elmorzsolt “juhúúú!” a lelkünkben, és felvettük a “mi mindig így másszuk meg a Mount Ijent: átázva, széthajtva, vaksötétben állva hármasban” arckifejezést.
Jó, rendben, hazudok. Semmi ilyesmi fogadtatás nem volt, úgy be voltunk szxrva, hogy szinte a nyakába ugrottunk az érkezőknek. Megnyugtattak, hogy jó irányba jöttünk, és velük mentünk tovább a következő szakaszon, ahol lassan ismét egy ösvénnyé szűkült össze a tejköd, így aztán valahogy ismét lemaradtunk tőlük.
Itt már ugye semmi baj nem történhet – gondoltuk naívan, amikor egyszercsak feltűnt, hogy a gázmaszkban alig kapok levegőt. Egyszerűen nem enged át annyit, mint amennyi oxigénre szükségem volna az eddigi menetelés miatt. Korábban azt hittem, hogy a légszomj az, amikor a nyári kánikulában lerohad a tömött kombínó a Nyugatinál, és azon túl, hogy csak ideges és izzadt hónaljak vesznek körül, a légkondiból is csak a gombaszag jön, mert magától ott sem cserélődik ki a filter... Szóval igen, ott lenni és rossz levegőt kapni szxr érzés, de még levegőt sem kapni, na az a ciki. És én nem kaptam. És akkor jön az, hogy oké, picit húzzuk el azt a csúnya maszkot az arcunk elől és csaljunk egy kicsit: szippantsunk rá a jóból, hogy megteljen végre az az elégedetlen tüdő. Igen ám, de ugye nem maszkon innen van most gáz, hanem azon túl is, kénből, hiszen különben minek is lenne ez a szerkentyű az arcunkon... És igen, már parázol is, de hogy itt most akkor sincs elég oxigén, és idegességedben még több oxigénre van szükséged. És igen, akkor eszedbe jut, hogy most a lehető legrosszabbat csinálod, mert idegeskedsz, és ettől meg ugye még idegesebb leszel...

Közben mellettem szegény Kata mindemellett a saját bajával is küzdött, merthogy elérkeztünk egy olyan helyhez, ahol a széljárás miatt kicsit átláthatóbb volt a köd, mi pedig egy olyan meredek, sziklába vájt lépcsősorhoz érkeztünk, ahol minden egyes csúszós, nyirkos lépcsőfok nagyjából a térdemig ért...

És akkor itt megálltunk, és sokórája tartó idegeskedés, fáradtság és a néhány órás pánik eredményeként kicsordultak az első könnyek. Nem az enyém, és nem is a thai fiúé... Előjöttek Katából a pár nappal korábbi, hatalmas esés emlékei. Ahogyan elveszti az egyensúlyát, ahogyan eszeveszettül és megállíthatatlanul csúszik a 25 méteres vízesés sziklái felé. És most itt voltunk egy nagyon hasonló helyen, katasztrofális látási viszonyokkal és kismillió más hendikeppel.

Kata leguggolt és sírni kezdett.

Sosem láttam még ilyennek: rezzenéstelen arccal nézett maga elé, miközben folytak a könnyei. Nem válaszolt, ha kérdeztem, nem reagált, ha simogattam, nem karolt át, amikor megöleltem. Csak nézte maga előtt a nyirkos sziklát és sírt. Itt dőlt el, hogy tovább megyünk-e – de itt meg már nem is volt kérdés. Kata nyilván nem jön, én nyilván nem hagyom ott, a thai srác nyilván semmit nem ért, csak mosolyog: akkor is, ha azt mondod neki, hogy menjen csak tovább a már közeledő másik csoporttal, akkor is, ha azt mondod neki, hogy most azonnal visszafordulunk és hiába szxpódott fel ide hajnalban – sőt, még akkor is, ha ezeket az opciókat angolul is elmondod neki.
Úgyhogy összeszedtük magunkat (és leginkább szegény Katát), és visszafordultunk. Vissza a semmibe, át a széles-ködös-semmin, aztán el a még mindig ott nyávogó macska mellett, aztán le a meredek ködös semmin, aztán vissza a semmin keresztül az alaptáborba.

Szóval nem láttuk a kéken izzó gázokat. Nem láttuk a napfelkeltét. Nem szelfiztünk, hogy aztán számolgathassuk a lájkokat.

Nincs kép.

Helyette küzdöttünk 3 napon át: fáztunk, éheztünk, eláztunk, virrasztottunk, hajtottunk, meneteltünk, és mindezt együtt csináltuk végig. Egymásra figyelve és egymást támogatva. És sosem volt kérdés, hogy melyik helyzetben mit kell tennünk vagy hogy vajon mit szeretne tenni a másik. Nem kellett megkérdeznünk. Tudtuk. Mert valójában nem volt egyik és másik. MI voltunk. És ez sokkal de sokkal szebb kép itt belül, mint bármelyik napfelkelte.

süti beállítások módosítása