Gyerekkoromban ezzel a problémával vittük a legtöbbet a szerelőhöz apám Orion TV-jét: ilyenkor a Mágenheim külsejű figura jobb kezének négy ujjával vakargászta kopasz fejét és azt dünnyögte: "Megnézzük." És ha rákérdeztél, hogy mikorra tudja megcsinálni, annyit még hozzáfűzött: "Meglátjuk." Szóval elég vizuális volt a fazon... Aztán hopp! Elpattant kábé 25 év, és amikor már én magam kezdtem el egy tévénél dolgozni, nagyanyám felsóhajtott: "Végre valaki beállítja nekem a távirányítót!"
Szóval a mai poszthoz nincs kép.
Nem nézzük meg, nem látjuk meg, mert ott álltunk a Mount Ijen tetején és hiába néztünk, semmit nem láttunk. Álltunk tétován, elveszve a tejködben, túlzás nélkül azt sem tudtuk, merre vagyunk arccal. Totális, ki nem mondott kétségbeesés, hidegrázás, félelem, fáradtság és reszketés – idegi és időjárásbeli alapon. Így álltunk tanácstalanul hárman (a thai srác, a szépség és a szörnyeteg) és vártunk, magunk sem tudtuk, hogy mire.
Aztán egyszer csak megtört a csend egy jajveszékelő nyávogás formájában. Eléggé tele volt már a gatyám ahhoz, hogy hülye viccnek tartsam ezt itt és most, függetlenül attól, hogy életem értelme tréfálkozik-e, vagy ez csak egyfajta thai-szólás, mindenesetre pillanatokon belül a jobb vádlimhoz dörgölte magát egy macska. Igen, ott fent a nemtomhányszáz méteren, a kietlenségben, a semmi ködjének közepén, ahol már fél órája nem láttunk se jönni, se menni embert, vagy bármi más állatot. Igen, ott, ahol már az utolsó 300 méteren rajtunk voltak a gázmaszkok, mert furán büdös kezdett lenni a levegő, ott volt egy macsek. És akkor még jobban megdöbbensz, mint eddig: ezt most a kéngáztól haluzod be? Vagy így beütött a csapvíz? Esetleg a büfés bedzsinázta a kekszed?! Rejtély...
Mindenesetre a macska után úgy 5 perccel és talán 100 méterrel előbb hangok, majd apró fényfoszlányok szűrődtek át a vastag ködön. Szuper, hát mégsem tévedtünk el! Vagy ami eggyel rosszabb, de még mindig jó: ők is pont errefelé tévedtek el! Mindegy is, legszívesebben örömtüzeket gyújtottunk volna – és nem csak azért hogy végre legyen hol melegedni… Végül maradt egy elmorzsolt “juhúúú!” a lelkünkben, és felvettük a “mi mindig így másszuk meg a Mount Ijent: átázva, széthajtva, vaksötétben állva hármasban” arckifejezést.
Jó, rendben, hazudok. Semmi ilyesmi fogadtatás nem volt, úgy be voltunk szxrva, hogy szinte a nyakába ugrottunk az érkezőknek. Megnyugtattak, hogy jó irányba jöttünk, és velük mentünk tovább a következő szakaszon, ahol lassan ismét egy ösvénnyé szűkült össze a tejköd, így aztán valahogy ismét lemaradtunk tőlük.
Itt már ugye semmi baj nem történhet – gondoltuk naívan, amikor egyszercsak feltűnt, hogy a gázmaszkban alig kapok levegőt. Egyszerűen nem enged át annyit, mint amennyi oxigénre szükségem volna az eddigi menetelés miatt. Korábban azt hittem, hogy a légszomj az, amikor a nyári kánikulában lerohad a tömött kombínó a Nyugatinál, és azon túl, hogy csak ideges és izzadt hónaljak vesznek körül, a légkondiból is csak a gombaszag jön, mert magától ott sem cserélődik ki a filter... Szóval igen, ott lenni és rossz levegőt kapni szxr érzés, de még levegőt sem kapni, na az a ciki. És én nem kaptam. És akkor jön az, hogy oké, picit húzzuk el azt a csúnya maszkot az arcunk elől és csaljunk egy kicsit: szippantsunk rá a jóból, hogy megteljen végre az az elégedetlen tüdő. Igen ám, de ugye nem maszkon innen van most gáz, hanem azon túl is, kénből, hiszen különben minek is lenne ez a szerkentyű az arcunkon... És igen, már parázol is, de hogy itt most akkor sincs elég oxigén, és idegességedben még több oxigénre van szükséged. És igen, akkor eszedbe jut, hogy most a lehető legrosszabbat csinálod, mert idegeskedsz, és ettől meg ugye még idegesebb leszel...
Közben mellettem szegény Kata mindemellett a saját bajával is küzdött, merthogy elérkeztünk egy olyan helyhez, ahol a széljárás miatt kicsit átláthatóbb volt a köd, mi pedig egy olyan meredek, sziklába vájt lépcsősorhoz érkeztünk, ahol minden egyes csúszós, nyirkos lépcsőfok nagyjából a térdemig ért...
És akkor itt megálltunk, és sokórája tartó idegeskedés, fáradtság és a néhány órás pánik eredményeként kicsordultak az első könnyek. Nem az enyém, és nem is a thai fiúé... Előjöttek Katából a pár nappal korábbi, hatalmas esés emlékei. Ahogyan elveszti az egyensúlyát, ahogyan eszeveszettül és megállíthatatlanul csúszik a 25 méteres vízesés sziklái felé. És most itt voltunk egy nagyon hasonló helyen, katasztrofális látási viszonyokkal és kismillió más hendikeppel.
Kata leguggolt és sírni kezdett.
Sosem láttam még ilyennek: rezzenéstelen arccal nézett maga elé, miközben folytak a könnyei. Nem válaszolt, ha kérdeztem, nem reagált, ha simogattam, nem karolt át, amikor megöleltem. Csak nézte maga előtt a nyirkos sziklát és sírt. Itt dőlt el, hogy tovább megyünk-e – de itt meg már nem is volt kérdés. Kata nyilván nem jön, én nyilván nem hagyom ott, a thai srác nyilván semmit nem ért, csak mosolyog: akkor is, ha azt mondod neki, hogy menjen csak tovább a már közeledő másik csoporttal, akkor is, ha azt mondod neki, hogy most azonnal visszafordulunk és hiába szxpódott fel ide hajnalban – sőt, még akkor is, ha ezeket az opciókat angolul is elmondod neki.
Úgyhogy összeszedtük magunkat (és leginkább szegény Katát), és visszafordultunk. Vissza a semmibe, át a széles-ködös-semmin, aztán el a még mindig ott nyávogó macska mellett, aztán le a meredek ködös semmin, aztán vissza a semmin keresztül az alaptáborba.
Szóval nem láttuk a kéken izzó gázokat. Nem láttuk a napfelkeltét. Nem szelfiztünk, hogy aztán számolgathassuk a lájkokat.
Nincs kép.
Helyette küzdöttünk 3 napon át: fáztunk, éheztünk, eláztunk, virrasztottunk, hajtottunk, meneteltünk, és mindezt együtt csináltuk végig. Egymásra figyelve és egymást támogatva. És sosem volt kérdés, hogy melyik helyzetben mit kell tennünk vagy hogy vajon mit szeretne tenni a másik. Nem kellett megkérdeznünk. Tudtuk. Mert valójában nem volt egyik és másik. MI voltunk. És ez sokkal de sokkal szebb kép itt belül, mint bármelyik napfelkelte.
