Ha új infó, hogy több mint 2 napja elérhető a legújabb vlog epizód, akkor az azt jelenti, hogy Te még mindig nem iratkoztál fel a YouTube csatornánkra... :O Ejnye... A többi videónk megtekintésével együtt ezt itt pótolhatod. :)

És hogy mit tud a legfrissebb epizód? Szingapúri óriás tengerjárók, China Town, Kata karmesterkedés, Red Dot Design Museum, miegymás.

Csekk itt:

A kommunikáció igen fontos dolog. Nagy jelentősége van annak, hogy megtaláljuk a közös hangot, és így elkerüljük a félreértéseket.

Apám igen művelt, tájékozott, intelligens ember. (T’om, messze estem a fámtól.) A napokban adta el a család 25 éves suzukiját, 200 ropiért, ritka jó állapotban, meglehetősen áron alul, mert jófej. Meg is érkezett az első telefonos érdeklődő, aki a heló után ezzel folytatta:
- Figyejjé, bazmeg, adok érte százhatvanat, oszt kész. – apámat sem kell félteni, félretette hát szofisztikáltságát és azonnal felvette a ritmust:
- Figyejjé, bazmeg, annyié’ itt marad. Csókszevasz.

És láss csodát, a vonal végi majom értett a szóból.

Ubud egy roppant kedves városka Balin, van benne egy szuper kis dzsungel, a Monkey Forest, tele majmokkal. Nem, ez most nem beton dzsungel suzukira alkudozó telepi majmokkal, hanem olyan igazi, trópusi nagy fás, nagy bozótos, olvasatlan leveles, madárcsicsergős, kispatakos, sok majmos, parkosított-kertesített-erdősített zöldség. Igazán klassz, ha arra jársz, muszáj ellátogatnod ide is.

Adott tehát több családnyi kedves majom, és a közéjük betévedő több családnyi turista, akik kommunikálni próbálnak egymással. (Nah, csak megérkeztünk a hosszú felvezetés után.) Van pár alapvető szabály, amit be kell tartani, ha majommal kommunikálsz:
- ne nézz a szemébe, mert azt provokálásnak veszi, és akkor meghalsz.
- ne haverkodj a kölykével, mert azt provokálásnak veszi, és akkor meghalsz.
- ne hagyd őrizetlenül a füledben lógó ékszert, nyakadban lógó telefont, napszemcsit, vagy bármi más csilli-villi dolgot, mert a majom jön, elcsórja, te sírsz, és még otthon is agyonütnek miatta, és akkor meghalsz.
- ne legyen kaja a táskád felső részénél vagy a zsebedben, mert a majom jön, hogy elcsórja, és ha a nadrágzsebed mellé harap, akkor a fájdalomtól meghalsz, és akkor meghalsz.

Remek alkalom, hogy a turisták valójában egymást fényképezzék

Szóval veszélyes üzem a majmolás, nnna. De mégis kihagyhatatlan! Ezek az állatok ugyanis roppant cukik, és látogatókhoz vannak szokva, úgyhogy tényleg szelidek. Ha betartod a fenti pár meghalós szabályt, akkor semmi baj nem történhet, és óriási élmény lesz az egész! (Különben persze meghalsz.)

ő mondjuk pont lopni jött, de attól még cuki

Körülbelül 600 kis makákó él itt a Monkey Forrestben, akik a szerecsendió fákról sasolják a turistákat, de ha kaja van nálad, mindjárt elérhető közelségbe kerülnek. Van egy hangulata annak, amikor az útszéli maki felmászik rád, és a tenyeredből fogadja a falatot. Meg persze annak is, amikor kajaszagot vél érezni a fotós táskádból, és ezért kiharapja az oldalán lévő, tök üres hálós rekeszt. Vagy ahogyan átszalad előtted a kis ösvényen, egy mostanra leharcolt Ray Ban-t húzva maga mögött a murván, miközben a kis haverja a nyakában egy karórával lesi, hogy ki fogja megszegni a már említett szabályokat. Szóval így bandáznak ők, RajBan.

A parkban egyébként temérdek állatgondozó van, akik pontosan azért kolbászolnak ott, hogy figyelmeztessék a figyelmetlen turistákat a figyelmetlenségükre, még azelőtt, hogy a majmok használnák ki azt. Az már kevésbé barátságos látvány, ahogyan baj esetén aztán csúzlival próbálnak rendet tenni a makákók között, de hát ez is benne van a pakliban.

Szóval a Monkey Forest kötelező látványosság, nekünk a 4 óra is kevés volt, hogy ott lébecoljunk. (Meséltem már, mennyire szeretem a hülye szavakat, igaz?..) A majmolás után másnap repülőre szálltunk, elhagytuk Balit és meg sem álltunk Kuala Lumpurig. Itt életünkben már harmadszor couch surfingeltünk, és megint olyan választások előtt álltunk egy felhőkarcolóban lakva, hogy inkább a tetőn lévő, vagy a belső udvari úszómedencét használjuk-e… Ez azért is hangzik mind szuperül, mert akkor még mi sem sejtettük, hogy egyre közelebb érünk a következő, ezúttal csonttöréssel végződő balesetünkhöz…

Ugye nem felejtetted el, hogy Facebook-on, YouTube-on, és Instagramon is ott vagyunk?
http://www.facebook.com/szevaszteso
https://www.youtube.com/szevaszteso
http://www.instagram.com/szevaszteso

Innen folytatjuk, #szevaszteso!

Legutóbbi vlog epizódunk az Index címoldalára is kikerült: köszönjük szépen!

Ami pedig a műhelytitkot illeti: nem, most nem az jön, hogy van egy fűrészem a sufniban, és ezt nem mondom el senkinek, hanem az, hogy az elmúlt napokban sokan kérdeztétek, hogy mivel vágom a videókat.

Íme:

Az elmúlt héten volt itt (Új-Zélandon) egy kis zavar az erőben, mert csak olyan helyeken jártunk, ahol nem volt se zuhany, se áram, se térerő. Otthon megszoktam, hogy ezek a dolgok együtt járnak, mint az Earth, Wind and Fire, de itt most eléggé szétesett a banda…

Jó hír, hogy 3 éjszaka elteltével tegnap végre sikerült zuhanyoznunk 2,5 dollárért fejenként (kb. 500 Ft) egy uszodában! A tapasztalatok:
- annyira nem is vagyok lesülve
- az emberek nem is beszélnek olyan halkan
- megvan a kék alsógatyám.

Ez pedig itt a negyedik vlog epizód, amit ezúttal végre egy stílusos irodában sikerült összeraknom. Szingapúri kalandozásaink kezdődnek ezzel, amikről nyilván mondanom sem kell, hogy teljesen másképp alakultak, mint ahogyan azt valaha is képzeltük...

Indzsoj, és kérlek iratkozz fel a YouTube csatornánkra is (https://www.youtube.com/szevaszteso), hogy lássam, nem dolgoztam hiába. :)

Köszi tesó! ;)

(Itt lehetsz még naprakész belőlünk: http://www.facebook.com/szevaszteso - de hiszen úgyis tudod.)

az első (és második) rendőrségi ügy, majd a majomtámadás után végre sikeresen nyugovóra küldtük a napot:

 Uluwatu sziklatemplom, Bali

...magánpoolsértés és luxizmus: hosszú sztori, Rövid Katinka.
Itt a vlogunk harmadik része!

Ne felejts el feliratkozni a YouTube csatornánkra,
mert az epizódokat elsőként ott láthatod!

 Most meg itt:

Andris és Laci nagyon klassz barátaim, ikrek. Andris a fiatalabb, így mindig is irigyeltük őt azért, mert pontosan tudja (látja), hogyan fog kinézni 5 perc múlva. Ez a fícsör nekünk is jól jött volna Katával, mert ha láttuk volna előre az ábrázatunkat az Uluwatu sziklatemplom vérmajmainak gyűrűjében, nos… lehet, hogy inkább visszafordultunk volna.

Ezek a majmok egyébként szemrebbenés és kommentár nélkül nyúlnak le mindent: nem csak azt, ami mozdítható, vagy amiről azt gondolnád, hogy “oké, azt már úgysem bírja el – sem ő, sem a lelkiismerete”. (De hát ismerjük ezt a típust…) Utólag meggyőződésem, hogy az útmenti bozótos, ahonnan előszivárogtak, valójában egy rakomány rönkfába rejtett, zárjegy nélküli cigit, és néhány második világháborús tankot is rejthetett, mert miért is ne. Amit viszont elő is hoztak a bozótból, az egy kábé 60 dioptriás szemüveg lencse, amit nagyítóként használva páztázta egyikük a gyalogutat. Egy másik egy 4 személyes, családi esernyőt húzott maga után unottan, míg odébb a harmadik egy óriási viszkisüveg fenekére nézett éppen. Aztán volt az a szegény egyszemű, a tépett szájával, akire már csak egy mono-szemfedő, egy faláb és egy kampókéz kellett volna – és mint tudjuk, lehet, hogy a bozótban volt is neki...

unott, életlen gengszterfőnök

Szóval egyszer csak azt vettük észre, hogy ők vesznek körbe minket, holott mi csak két cuki kis majmocska felé indultunk el, akik (nyilvánvalóan csapdaként) édesdeden játszadoztak egymással a földön. Aztán huss! A mini majmok hirtelen szétrebbentek, és mire felegyenesedtünk, már csak ez a kis szedett-vetett, koszlott, rossz (és minden bizonnyal büntetett elő)életű, félagresszor, tagbaszakadt, unott arcú, vérben forgó szemű, valószínűleg sanyarú gyerekkorú, ma kifejezetten bal lábbal felkelő, az életnek láthatóan inkább a felhős oldalát szemlélő, helyenként vicsorgó és morgó, máshol inkább csak szundi és kuka, de az biztos, hogy egyáltalán nem jószándékú majmok voltak körülöttünk. Mondanom sem kell, mindezt csak én haluzhattam össze, mert Kata még mindig banán hangon nyünnyögött feléjük, hátha valamelyik cukiság odajön hozzá, és barátságosan megöleli, mint minden valamirevaló rajzfilmben.

– Kicsim, nem biztos, hogy ez jó ötlet… – kezdtem bele mérhetetlen empátiával, bátortalanul, nehogy páros lábbal érkezzenek a sárostalpú bakancsaim Kata lelkének rózsakertjébe. Mert hát igen, párás tekintetű nő figyelmét óvatosan hívjuk fel a valóságra.
– De hát olyan cukiiiiiiik! – és még mindig úgy csillogtak a szemei, mint amikor a vidámparkban egy ötéves kezébe nyomod a vattacukrot.
– Valóban, magam is úgy vélem Kedvesem, bár amelyiket éppen csalogatod, az valószínűleg azért nem vesz észre, mert csak egy szeme van, az sem a Te oldaladon, ugyanakkor ezen a részen némi frissen alvadt vért is látok az oldalán…
– Micsoda?! – hőkölt hátra életem értelme, akit azonnal megnyugtattam, hogy a vérrel túloztam, de ez a kis (buflák) cuki (agresszív) majmóci (dög) tényleg nem az az egyszemű, amit a lányok szeretni szoktak. Már majdnem belecsúsztunk az “olyan hülye vicceid vannak néha – de Kicsim, ez tényleg csak vicc volt, tudod, hogy nem vagyok ekkora proli – tudom, de attól még bunkó vicc” diskurzusba, amikor ez a kükLOPSZ hirtelen meglódult, odanyargalt Kata lábához, és a nagylábujjtól mintegy fél mikron távolságra akkorát harapott Kata pacskerjába annak einstandolása céljából, hogy megőrülsz. Tehát nem, ez már nem a kilencvenes évek, amikor még csak csilligó napszemüveget, hanyagul lóbált térképet vagy kólásüveget, esetleg csilingelő fülbevalót tépnek le rólad ezek a mordor-szökevények, hanem konkrétan kihúznák a lábad alól, amin állsz. Szerencsére a hangos és erőteljes “ÉS AZ ANYÁD MEG HOGY VAN?!” kérdésem meglepte a majmot, hiszen láthatóan nem arra számított, hogy a rokonok egészségi állapota felől fogok érdeklődni. Közben a felé lendülő lapát kezem szintén nem gondolkodásra, hanem cselekvésre késztette és elmenekült – mintegy 15 centivel arrébb.

közlekedő agresszor

Olyan gyorsan történt mindez, hogy Kata még csak a pislogásnál tartott, engem pedig azonnal elfogott a lelkifurka, hogy majdnem megütöttem egy ilyen ótvar ronda és rosszindulatú, agresszív, ránk támadó állatkát. Mert hát én meg a “szeretet iskolájában” hiszek, amiben a kebledre öleled azt, aki éppen a húsodat tépi, és olyan lágy búgással kérdezed meg tőle, hogy “ejjj, hát téged meg mi bánt?”, mint amivel Elvis Presley megnyerte a Lavmí tendert.

Szóval Kata kijött a pislogásból, én néztem hülyén és magamat szégyellve, a majom is nézett hülyén és bizonyára a saját anyja járt az eszében.
– Ha csak megmakkansz, én megmakkantalak! – préseltem ki magamból a majomnak még egy fenyegetést az égre mutató, billegő mutatóujjal. Most már csak ő nézett hülyén, aztán inkább elsomfordált, mielőtt még jobban porig aláztam volna a haverjai előtt.

Jó döntés volt.

Mi is egy ilyet hoztunk, mert inkább visszamentünk az Uluwatu sziklatemplom másik, békésebbnek tűnő partszakaszára, mert hogy amúgyis onnan szebb a naplemente, amiért ennyit küzdöttünk. Talán meséltem a múltkor, hogy az Uluwatu olyannyira menő hely, hogy Bali hat legfontosabb szakrális épülete közé sorolják. (Ne kérdezd, kik: a világháló mondta, én pedig elhittem.) Az épületet Dewi Danu, a tengerek és tavak istennőjének tiszteletére építették, aki remélhetőleg imádott szörfözni is, mert ez a partszakasz csodálatosan alkalmas erre is. Mondanom sem kell, pontosan annyi szörföst láttunk, mint egy átlagos kedd délutánon az Oktogonon, de attől még a nap stílusosan araszolt lefelé, leírhatatlan színekkel firkantva össze a horizontot.

Uluwatu, naplemente, termékelhelyezés

Mérhetetlenül varázslatos animgifet fogok Nektek összehegeszteni mindebből a napokban, ami pedig még szuperközérdekű infó, az az, hogy másnap ismét motorra pattantunk, visszatértünk Ubudba, hogy a rossz tapasztalatok ellenére ellátogassunk a Monkey Forest-be, vagy ahogyan a Micimackóban hivatkoznak rá, a Százholdas Majomba.

Hát…

Ezek után az is egy élmény volt, elhiheted…

Na #szevaszteso!

3 napja mindenféle akadályok gördülnek elém a következő epizód publikálása kapcsán, de hát “erőőőőltetni kell”! Íme a második kölyök: thaiföldi kalandozás Tonsai Beach-en falmászókkal, majmokkal, bázis ugrókkal, lepkékkel.

Megőrülsz!

Meg örülsz.

Itt ni:

(Kalandozásaink Tonsai-on roppant szórakoztató írott formában itt olvashatók)

Nagyanyámnak volt egy elég jellegzetes tekintete, ha valamikor hazugságon kapott. Nem sűrűn fordult ez elő, de azért voltak napok, amikor hirtelen gyanúsan sok mazsola tűnt el a konyhájából, vagy éppen számára váratlanul megcsappant az étcsoki készlete... Többnyire (egyáltalán nem alaptalanul) én voltam az első gyanúsított, úgyhogy a hatalmas asszonyság ilyenkor elém állt csípőre tett kézzel, és felvette tömeg oszlató tekintetét: még 10 évesen is tele lett a nadrágom, ha Gizella hadnagy a nyomokat látva rákérdezett, hogy mégis mi az ott a szám szélén... Nyilván esélyem sem volt, de "a tesóm kínált meg vele" hazugság néha azért működött. (Sőt, néha igaz is volt.)

Hát most, laza 25 évvel később ott tornyosult mellettem egy hatalmas balinéz rendőr, aki ugye éppen negyed órával ezelőtt engedett el jófejségből, hiszen nem volt nálam jogsi, és mindössze egy dolgot kért (valójában baromira parancsolt) cserébe: soha többé ne találkozzunk. Szóval ő volt most itt, nagyanyám dörgedelmes mazsola-detektív tekintetével, és annyit kérdezett:
- Honnan jöttök?!
- Magyarországról, de tudja nem végig ezzel a robogóval, meg aztán mindjárt itt a a naplemente, meg a bezáró templom, úgyhogy…
- UTOLJÁRA MONDOM: TŰNÉS TOVÁBB!

És akkor azt gondoltam, hogy sajnos nálam nagyobbat is romboltak már a magyar országimázson, úgyhogy most nem kezdenék kompenzálni gyógyfürdős sztorikkal, meg bepaprikázott szürkemarhákkal, hanem tényleg el kéne innen húzni ASAP.

Hát elhúztunk.

Meg sem álltunk az Uluwatu sziklatemplomig, aminél ugye szerettük volna nyakon csípni a naplementét, mert hogy állítólag az csuda szép (ott is). Egy közel 1000 éves épületről van szó, amit a 16. században átépítettek, azóta meg persze sokszor felújítottak. Bali délnyugati csücskén, egy olyan félsziget végén helyezkedik el, ami mintegy 100 métert nyúlik be a tajtékzó habokba: komolyan, ott harapdálják a lábát a hullámok, tényleg fantasztikus látvány. Ugyanakkor mindent a szemnek, semmit a lábnak, hiszen a templomba nem engedik be a turistákat. A sziklára szerencsére fel lehet krúzingolni, és onnan is festői a kilátás (hogy csak egy szakmát említsek a sok közül. Meg aztán hülyén is hangzana mondjuk a “műszaki menedzseri látnivaló” szókapcsolat. Hogy megint csak egyet említsek a sok közül. Mindegy is…) Tehát Uluwatu menő, úgyhogy mi is egyik ámulatból a másikba estünk.

Ott, a szikla végén van a templom. Ezt a naplementét hajkurásztuk annyira...

Ez a kép már a templom oldalánál készült: ennek
a partszakasznak a végénél vannak az agresszor majmok.

A templom környéki párszáz méteres partszakasz egyik végén szemtelen majom családok laknak. (Aki élt már társasházban, az pontosan tudja, miről beszélek.) A szemtelenség még nem volna para, hiszen az emberek sem udvariasak mindig, de ezek nem a cuki, bébi banánt falatozó, virág illatú kis selyem majmocskák, hanem olyan igazi koszlott bundás, kiharapott szemű, buflákra kigyúrt, agresszív gettó majmok. (Aki élt már aaa… hagyjuk is, az már nem él.) Jó, persze, túlzok kicsit, mert nem voltak mindnyájan teljesen elvetemültek, azért volt köztük néhány félprosztó külsejű kvázimódó is, de a lényeg, hogy ha meglátnád őket az állatkertben, akkor is átmennél inkább az út túloldalára… Plusz nem kérdeznéd (nem mernéd), miért is vannak rács mögött…

hájas majomfőnök

hullagyalázás (nyilván nem)

Na de ott tartottunk, hogy mi Katával kéz a kézben andalogtunk a hamarosan elstartoló naplemente fényeinél és teljesen elvesztünk a kilátás gyönyörűségeiben: azt tervezgettük, hogy amikor felüti majd fejét a narancssárga fényáradat, akkor mi honnan is tudnánk majd legpompázatosabban csorgatni a nyálunkat – és mindeközben észre sem vettük, hogy betévedtünk a fenti fenevadak közé…

(Kis pre-exponálás a következő élménybeszámolóhoz: a leendő címben szereplő “majomtámadás” szó nem arra utal, hogy bárki is majmokat támadott volna meg. Köszönöm a figyelmet.)

#szevaszteso!

60-70 ezer forint egy rendőr megvesztegetése Balin, ha nincs nálad jogsi. Ezt a tarifát bogarásztam ki még otthon a különböző blogok alapján, itt pedig azon matekoztam éppen, hogy az vajon hány rendőrnek lehet elég – hiszen itt kábé 15-en figyeltek árgus szemekkel, amíg lehúzódtam melléjük az út szélére.

(Update ON a későknek: egyáltalán nem volt nálam nemzetközi jogsi, és persze óriási sietésben is voltunk Katával a szokásos módon egekig megpakolt robogónkkal. Nem találtuk a szálláshelyünket sem, csak annyi infónk volt, hogy valami golfpályát kell keresni, nagy aranykapuval… Update OFF)

Egy pillanatra elfogott a honvágy és a nosztalgia, ahogyan a morcos, koszos, nagy darab yard a motorhoz lépett, hogy kérje a papírjaimat. Szívesen megosztottam volna vele is az érzéseimet, de ráncos homloka és visszaeső tömeggyilkos tekintete azt sugallta, hogy nem lelkizni jött.

A műtősfiú elhozza áldoizatát a vesztőhelyre...

Kitérő következik, hiszen ismersz már. Van az az életerős, 20-25 éves forma punk srác típus, akinek nem vagyok hajlandó egy fillért sem adni, amikor lejmolni próbál a Moszkván, mert nem gondolom, hogy valójában segítségre szorul. Ugyanakkor dühít, hogy még sértve is érzi magát emiatt, ezért roppant szórakoztató és jól bevált módszerem az, hogy elébe megyek a kérésnek. Tehát amikor az ember kellő közelségbe kerül, és már nyílik a szája, hogy az ott kiáramló piaszagon átvesse a “bocs, haver, van-e század, jó arc vagy, nekem is piára kell, szép ez a trikó, van akkor század?!” szívhez szóló szavait – szóval akkor kell Neked gyorsabbnak lenned és előállni ugyanezzel. Nálam a “De jó, hogy jössz! Nincs véletlenül egy százasod?” szokott működni, mert hogy ettől a punk lefagy.
Tényleg.
Próbáld ki.
Hosszú másodpercek kellenek neki (mondjuk egy igazi punknak minden egyszerű dologhoz), hogy megértse, mi történik. Hiszen nem erre számított, sőt, éppenhogy ő is pontosan ezért jött. Totál error, mindehhez pedig viccesen értetlen tekintet társul. Óriási.

Szóval arra gondoltam, ha fejenként lenne 60 ezer a rendőr gázsi, akkor ezzel nagyjából lőttek is a világkörüli utunknak, és visszaszorítkozunk a Szentendre-Újpest tengelyre. Ugyanakkor a rend őréből áramló illatfelhő aktiválta bennem a punk faktort, és mivel még csak a levegővételnél tartott, gyorsan rázendítettem:
- Biztos Úr, de jó, hogy itt van, óriási bajban vagyunk! Teljesen eltévedtünk és már rég a szálláson kéne lennünk, miközben a hostunk valami aranykapus golfpályát emleget, amit nem is értek pontosan, talán a kereszteződésnél az előbb balra kellett volna menni, de közben meg mást mondott a GPS is, nem értem, tud valami golfpályát itt a közelben, vagy arany kaput, nem is értem, hát McDonald’s sincs errefelé, mit érthettem félre, már rég ott kéne lennünk, meg bezár a templom is, közben meg vagy 12 órája motorozunk, teljesen ki vagyunk már fáradva és ez a forgalom is elképesztő, na de van-e itt valahol egy arany kapu, vagy legalább…
- Jogosítvány, útlevél. Most.
- …azért kérdezem csak, mert ugye Önök itt a rendőrség, biztosan ismerik a környéket és ha odáig nem is kísérnének el, de legalább elmondanák, hogy…
- Jogosítványt, MOST!

És igen, 15 év a kommunikációs szakmában nem múlik el nyomtalanul: az volt a gyanúm, hogy nem bele esik, hanem bele szarik a csapdámba, és ő itt bizony minden lesz, csak megértő nem a magamfajta lúzerrel. Közben levettem a bukósisakot és a kormányon lévő kamerát próbáltam takarni vele: nem akartam felidegesíteni még azzal is, hogy kiszúrja, hogy az egész jelenetet felvesszük... (Bár úgy lett volna szép nekifutni aztán a megvesztegetésnek, ejj… Ugyanakkor itt jegyezném meg, mennyire klassz lesz a vlogunk! :) Csekk ITT áut!) Szóval odaadtuk határozottan Kata nemzetközi jogsiját, én pedig hoztam tovább a nyomoronc újgazdagot, akinek golfpálya kell aranykapuval. Újabb két másodpercet nyertünk, mire a rend őre felfedezte, hogy Kata jogsija van nála, de valójában a kétségbeesett idióta golfos barom (én) vezetett.
- Ez nem te vagy, jogosítványt, most!

Nem akartam elhinni, hogy annyit rizsáztam már neki a semmiről, mintha csak kisérettségin húztam volna ezt a tételt angolból, de gondoltam “jó” politikus módjára nem hallom meg a kérdést, csak a saját baromságomat hajtogatom, úgyis letelik majd a műsoridő…

És bákker, ez működik.

Háromszor-négyszer nekifutottunk még a “Hol a jogsi?” “Hol az aranykapu?” népi kiszámolós mondókának, majd cérnára-cinegére, ugorj cica az egérre: kuss! És a rendőr inkább integetni kezdett, hogy azonnal szálljunk vissza a motorra és tűnjünk innen, mert látni sem akar minket. A golfpályánk meg különben is arra van, úgyhogy nyomás és többé a szeme elé ne kerüljünk! Mondanom sem kell, ennyire gyorsan még egyik reggelen sem sikerült elindulnunk, mint ahogyan most porzott mögöttünk az aszfalt. Megtaláltuk a szállást, gyorsan ledobtuk a cuccainkat és indultunk vissza az Uluwatu sziklatemplom felé – természetesen azon az útvonalon, ahol a rendőrség volt, de ebből az irányból ugye ismét az út túloldalára esett az épületük, úgyhogy nyugodtak voltunk. Ahhoz a szakaszhoz közeledve erősen figyeltem hát az út másik oldalát, hogy vajon razziáznak-e még, és mosolyogva konstatáltam, hogy most bezzeg már nincs ott senki… és ezzel a vigyorral majdnem el is ütöttem egy rendőrt, aki engem próbált leinteni: mert hogy most átjöttek az út túloldalára, és mondanom sem kell, ismét kiszedtek a sorból… És gondolom azt sem kell mondanom, hogy ugyanaz a rendőr volt megint…

Hát…

Mintha csak az első szöget ütötték volna a koporsómba: “#sze-vasz-te-so…”