Nem, nem elírás: valahogy a West Bali Nemzeti Park nekünk nem volt az igazi. Picit olyan érzés ez, mint amikor messziről észreveszed Csepregi Évát, de a kézfogásnál kiderül, hogy ő Kóbor János. Akkor már édes kevés, hogy róla meg kutyákat neveznek el, hiszen te nem rá számítottál...

A nemzeti park bejárata felé vezető út picit megfáradt a hosszú évek alatt,
de szupercuki majmok bandáztak rajta. (az ott az ott elöl)

Ebből a kis intróból már sejthető, hogy bár szopórollerünk (a frissen csatlakozóknak mondom: ez a kis 125 köbcentis robogónk, amire helyi szokások szerint 8 napnyi hideg élelmet, ruházatot, és egy komplett szórakoztató elektronikai szakáruházat pattintottunk fel – két személyre, és amire mintha még némi balszerencsét is pakoltunk volna, mert az is jött velünk lépten-nyomon...) Szóval ez a picibicikli Java szigetén az Ijen vulkánnál bár kimaxolta magát, azért még mindig volt benne lendület, hogy Balira visszazötyögve tartogasson még ezt-azt. Az időjárás még mindig hektikus volt, többnyire a rossz és a borzasztó között flipperezett, de néha pár órára azért kisütött a nap. Egy ilyen verőfényben indultunk meg mi is a West Bali Nemzeti Parkba, mert arról meg sok jót olvastunk és hallottunk, és különben is: ha már a Hortobágyon jársz, nyilván lelassítasz egy jó szürke marhás gémes kutas déli bábra, e! (bajuszpödrés)

Mérhetetlenül előrelátóak voltunk, hiszen pár nappal korábban, amikor még csak úton voltunk oly meghatározó kis vulkántúránkra, beugrottunk ide, hogy lebeszéljük a helyi erőkkel, mit is láthatnánk majd pár nap múlva. Roppant készségesek voltak, árak, programok, gájdok és felszerelések tenkintetében is. Nagyon kedvesen magyarázott el mindent a fickónk, aki mondandója közben többször is elnézést kért az angolja miatt, holott teljesen jól értettük, amit mond. Ennek akkor persze még nem tulajdonítottunk semmi jelentőséget, de amikor napokkal később visszatértünk, kiderült a turpisság… Abból, amit ez a kedves kis szabadkozó flótás mondott, nagyjából semmi nem volt igaz. Oké, hazudok, csak a 80%-a volt kuka:
- amerre menni akartunk, arra mégsem lehet,
- amerre guide nélkül mentünk volna, azt sem lehet, hiszen idegenvezető nélkül meg sem moccanhatsz,
- amerre sétálni lett volna kedvünk, ott csak turistacsoporttal lehet menni,
- ahol ingyen szerettünk volna snorkelezni, oda a sár miatt napok óta nem lehet eljutni, de különben sem lenne ingyen,
- és még sorolhatnám...

A lényeg az, hogy miután minden lehetőséget számba vettünk (ide értve azt is, hogy asszem este 8 helyett csak 5-ig vannak aznap nyitva, mer őksetuggyákmé!), meglehetősen leszűkült a játszóterünk. Végülis egyetlen lehetőségünk maradt: egy közepesen menő partszakasz választása, ahová a saját robogónkon és a túravezető cross motorján tudunk eljutni valami ordas nagy sártengeren keresztül... De lesznek közben cuki állatok, mert azt ígérték.

A mai guide-unk kezdi megérteni, miket hadovált össze a kollégája
3 nappal korábban. Mögötte a tábla a parkban fellelhető állatokkal...

Na jó, ez sem pontos így: ott álltunk egy 2 négyzetméteres tábla előtt, amin olyan egzotikus állatok voltak, hogy az sajnos valójában rém unalmas. Úgy értem szuper, hogy ők ott éppen őshonosak, és abszolút az én hibám, hogy olyan élőlényekre számítottam, amik amúgy nem jönnek szembe máshol, de itt 10 olyan állat volt a büszkeség falukon, mint a hétköznapi vaddisznó, a szimpla majom és valami tucat kakas… Sehol egy 157 lábú, vagy egy kétfejű sas, vagy olyan lódarázs, ami tényleg egy ló és egy darázs szerelem gyereke, vagy mittomén. Mint amikor kapsz egy szuper színezőt, amihez aztán csak egy darab rotringot használhatsz... hát de tényleg mááár... De hangsúlyozom, ez nem a nemzeti park hibája, nekem voltak olyan elvárásaim, mint korábban Csepp Reggae Évával.

Ez csak a fiataloknak: bal oldalt Kóbor János, jobbra pedig Csepregi Éva.
Vagy fordítva.

Egyébként ha megguglizod, akkor is látszik, hogy ez egy szép hely, Bali legészaknyugatibb csücskén, mintegy 190 négyzetkilóméteren (plusz hozzácsapva még a highlandet ez további 580, szóval tényleg óriási). De minket egyrészt szorított már a nyitvatartás, másfelől nem akartuk a jószágunk egyévi jövedelmét felajánlani holmi sétahajózásra (ami egyébként szintén nagyon látványos dolgokat ígért)… Úgyhogy ott álltunk virtuálisan megkötött kezekkel, és ráböktünk arra az opcióra, miszerint motorokkal az ígért sártengeren keresztül elmegyünk egy közepesen szuper partszakaszre sznorkelezni, aztán visszajövünk zárásra.

Hát...

Ha leszívtam volna egy kis benzint a motorból és azt locsoltam volna rá a belépők árára, hogy aztán egy kölcsön gyújtóval lobbantsam lángra mindezt és végül csodáljam, ahogyan az izzó pernyébe belekap a szél – nos, talán ez is hasznosabb lett volna, mint az, ami ezután következett...

Innen folytatjuk