Elesik, elpuffan, elpanderol, eltaknyol, elzúg, el lehet még sorolni egy ideig, a lényeg, hogy nagyon tud fájni és adott esetben kifejezetten ijesztő is. És "ha már csinálod, csináld rendesen", úgyhogy a mi balesetünk egyszerre volt rémisztő, megrázó, és nagyon-nagyon fájó.

Ott tartottunk a múltkor, hogy meglátogattuk a Dusun Kuning vízesést, ami arról a faluról kapta a nevét, ahol ő zuhan. Kb. 25 méter magasról ömlik alá a forrásvíz, mintha csak Mégenheimék csőtörése áztatná a nyolcadikról Takiékat a másodikon – mondjuk fogalmam sincs, ki hol lakott, de nem is ez a lényeg. Az amúgy tényleg festői helyről azt állította a zinternett, hogy a helyet nehéz megközelíteni, így aztán kevesen látogatnak ide. Természetesen elfogadtuk a kihívást, és mivel már szuperül beszéltünk egymás között dzsípíeszül, így mi (mert jók vagyunk), elég könnyen odataláltunk. Az út szélén lepattintottuk a robogót, és az egybefüggő bozótsoron egy apró kis rést megtalálva máris megvolt az ösvény, ami egy harmattól nedves-saras-párás-nyálkás őserdőn keresztül vezetett a kitudjahova. Nekivágtunk hát a százholdas takonynak, amiben hol elképesztően magasra, hol pedig irgalmatlan mélységekbe vitt minket az út.

Annyira szűk ösvényt képzelj el, ahol nem igazán látod a lábfejed, mert kétoldalról úgy hajlanak be az óriás levelű nemtudommik és a páfrányszerű izék, hogy kitakarnak mindent. Hol a sár, hol pedig a mohás kő csúszik a lábad alatt, miközben néhol sziklafal emelkedik a bal válladat súrolva, jobbra pedig meredek lejtő omlik alá.

No de minket meg nem para-fából faragtak (jézusom, ez most tényleg kellemetlen, én kérek elnézést...), úgyhogy nagy vidáman battyogtunk a semmibe. Oké, hazudtam, nem volt nagy vidámság, hanem az elbizonytalanodás felé konvergáló kedélyállapot: végülis láttunk róla képeket, tulajdonképpen aki egy vízesést látott, az már látta az összeset, satöbbi. Ugyanakkor a hírek szerint egy csapat majom is él a vízesés környékén, akik szintén oda járnak enni-inni, úgyhogy ezért mégiscsak hívogató volt a program.
Aztán végre hallani kezdtük a víz zubogását, miközben négykézláb ereszkedtünk lefelé a csúszkálós sziklákon. Kata végig tartott kicsit a körülményektől, aztán végre ritkulni kezdett a természet és már láthatóvá is vált a vízesés, ahová igyekeztünk. Már csak pár, egyenetlenül kopott, kiszámíthatatlanul mohás és felmérhetetlenül csúszós szikla volt hátra, amikor Kata – úgy 5 méterrel a vízesés utolsó, ordas nagy köveken keresztül zubogó részénél – megcsúszott. Elvesztette az egyensúlyát és megállíthatatlanul szánkázni kezdett a hátán. Próbált kapaszkodni a kezével, fékezni magát a lábával, de nem használt semmi. Én hátulról láttam a történéseket, ami bár csak 2-3 másodperc volt, mégis éveknek tűnt. Nem tudjuk, hogyan és mitől állt meg a csúszásban végül, de már csak 50 centije volt a szikla széléig, a zubogó eléréséig…

Borzasztó élmény volt, mindkettőnknek. Csak elképzelni tudom, Neki milyen érzés lehetett, de kívülről tehetetlenül nézni mindezt szintén nem szívmelengető. Szóval megvolt az antré, amit öröm, megkönnyebbülés, sírás és sokk követett. Közben megjelentek a térdfájdalmak, serkenő vér a horzsolásokon, aztán még több fájdalom bokában, combon, fenéken. De túléltük.
A Dusun Kuningban végül nem fürödtünk. Ahol nem látnak minket szívesen, ott mi sem akarunk zavarni. Úgyhogy sántikálva, négykézláb kapaszkodva-csúszkálva visszamásztunk a motorhoz, és aznap már csak hazafelé mentünk.
"Egyenesen balra"...

Várható, hogy ha elhagyod az otthoni kanapét és a négy fal biztonságát, akkor nagyobb valószínűséggel történhet veled ez-az. Erre mi is fel voltunk készülve, és bár az időjárásra nem kötöttünk biztosítást (atyaég, ilyet egyébként tényleg lehet: ha esős az idő a napsütés helyett, akkor naponta perkál neked a biztosító… Nem jégkár kell, meg hurrikán Dorothy-val, hanem egy kis szemerkélés a strandidő helyett… őrület.), szóval van biztosításunk, de ez kicsit olyan, mint a gázspray: klassz, hogy van, de azért nem várod, hogy használd.
Szóval béreltünk egy robogót (hé, azok ott viharfelhők?..), hogy azzal bénázzuk körbe Balit. Neki is vágtunk szépen, én vezettem, Katánszky pedig mögöttem szorongatta a GPS-t és navigált. Kis kitérőt azért ez is megér, mert még nem voltunk hasonló helyzetben, mármint hogy Kata térképet olvasson nekem, úgyhogy még ki kellett alakulnia az ezzel kapcsolatos kommunikációs jelrendszerünknek. Természetesen kisebb félreértésekkel indítottunk, gondolok itt például arra, mikor megérkeztünk egy Y elágazáshoz és hátrafordultam bájos pártneremhez, hogy
- és akkor itt most merre? - mire jött a határozott válasz:
- Egyenesen!
- De itt csak balra és jobbra lehet menni…
- Várj, akkor megnézem. (?!)

(mintha mindketten hatost dobtunk volna)

Volt már róla szó, hogy Balin ugye nem a KRESZ alapján vezetnek, hanem a KÁOSZ (Közúti Állapotok Orbitális Szabálytalansága) uralkodik. Namármost amikor természetes dolognak számít, hogy a Te sávodban szembe jön egy kivilágítatlan robogó egy létrán keresztbe rakott tehénnel amin egy gázpalack dudál, akkor ennyi felesleges impulzus mellett elkél a segítség, hogy egy elágazáshoz közeledve melyik irányba küzdjetek tovább a túlélésért. Meg is érkeztünk ezúttal egy egyértelműen felfestett (no lám, valaki hibázhatott) kereszteződésbe, ahol bal oldalt egy 90 fokban balra kanyaradó sáv volt, jobb oldalt pedig egy, a kereszteződésen egyenesen áthaladó lehetőség. Kérdeztem hát kis csapatunk navigátorügyi miniszteri biztosát, hogy itt akkor most mi is legyen, mire ő:
- Egyenesen! – így hát áthúzódtam a jobb oldali, egyenesen menő sávba, majd a kereszteződés közepénél (ahol egyébként megint bárhonnan jött bármilyen jármű, annak ellenére, hogy csak Nekünk volt zöld a lámpa) Kata sikongatni kezdett:
- Mondom egyenesen!!!
- De hát arra megyünk, Kicsim… Itt csak egyenesen és balra lehet menni.
- Akkor balra egyenesen!!!
És itt mondjuk kifejezetten jól jön a KÁOSZ betartása, hiszen senkit nem érdekel, hogy egy ilyen szituban irányt változtatsz, és az amúgy szabálytalanul (?) szembe jövők előtt/között/mellett/alatt mégis átvágsz valamerre. Szókincsünkbe hamar beépültek hát a “balra egyenesen”, a “lefelé” (hiszen arra mutatott a nyíl a kézben tartott telefonon) és az “őt kövesd” hívószavak, függetlenül attól, hogy utóbbinál éppen 3 jármű volt előttünk, akik a szélrózsa minden irányába kavirnyásztak szerteszét és szana-.

(navigációs szelfi asszony)

Így aztán igazán vicces és őszintén szórakoztató úton vágtunk neki a környező nevezetességeknek. Első körben egy vízesés túrát raktunk össze magunknak, aminek méltó kezdése volt a Kanto Lampo nevű mini zuhatag. Ennek a vízesésnek még zöld a füle, tejfölös a bajsza és tojáshéj van a fenekén, annyira arcpirítóan fiatal. Úgy 10-12 méter magas lehet, és másfél évnél egy másodperccel sem idősebb. Állítólag egy jelentős vallási szertartás után tört fel a mélyből és zuhant alá a sziklákon, így aztán a mai napig nagy jelentőséget tuljadonítanak neki – és szerencsére még turisztikai szempontból sem felkapott. Ami menő még Bali vízeséseinél (legalábbis azok mindegyikénél, ahol mi jártunk), hogy szabadon úszkálhatsz bennük, ha ahhoz van kedved. Még a környékbeliek is ide járnak szelfizni, a turistáknak pedig kifejezetten egy profilkép-gyár.

(úton a Kanto Lampo vízeséshez)

(a Kanto Lampo vízesés: picit bepárásodott az optika)

(bódottá)

Na de ne ragadjunk le egyetlen vízesésnél, megnéztük még például a Tibumanát is. Nem nehéz odatalálni: itt egy kicsit egyenesen, aztán balra egyenesen, ott fel, aztán őt kövesd, megint le, mondom LE!, aztán hupszmenjünkvissza és akkor inkább itt balra, izé, jobbra, na ez volt az, de ha itt megállsz, visszasétálunk. És már ott is vagytok.
Aztán jött a Dusun Kuning vízesés, ami viszont tényleg vádregínyes – és ha már beszéltem a gyülekező viharfelhőkről, akkor itt már dörög és villámlik is az a képzeletbeli ég, mert hogy itt történt a baj…
Hosszúra nyúlt ez a poszt, plusz én is gonosz vagyok, úgyhogy majd legközelebb mesélem el azt az óriási esést, ami az egyik legrosszabb helyen történt velünk.

Káromkodj, mi is azt tettük…

#szevaszteso!

(2017. február 23.)

A közvélekedés szerint akinek képzeletbeli barátja van, az bolond. De ha sokaknak van ugyanaz a képzeletbeli barátja, az már vallás. Balin a lakosság 93%-ának ugyanazok az istenek a barátaik, ők ugyanis mindnyájan hinduk. Mentesek a dogmáktól, hihetetlenül nyitottak és toleránsak, emellett vendégszerető, boldog, kiegyensúlyozott emberek. És az istenek tényleg a barátaik: a balinézek kedves, partneri viszonyt ápolnak velük. Nem a félelem és az esetleges bűnök súlyos megtorlásától való rettegés vezérli a szertartásaikat, hanem az az attitűd, amikor végre találkozol egy rég nem látott barátoddal, akivel pontosan ott tudjátok folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb, akár évekkel ezelőtt abbahagytátok. A különbség annyi, hogy itt mindössze pár óra telik el két beszélgetés között.

(ugrómajom)

Az átlagos balinéz ember ugyanis reggel, délelőtt, délben, délután és este veszi fel a kapcsolatot az égiekkel, illetve naponta legalább egyszer ajándékot készít nekik. Ez a napi áldozat a canang sari, amely egy tenyérnyi, saját készítésű virágtál formájában ölt testet, és amely egyfajta felajánlás a "látható" és a "láthatatlan" világnak. (A kis pálmalevél kosárkába különböző virágokat, gyümölcsöket, élelmet, pénzt helyeznek, melyek mindegyike meghatározott vallási jelentéssel bír. A virágfelajánlás fő filozófiája az önfeláldozás, miszerint az azt készítő illető időt, energiát fektetett abba, hogy megajándékozza az isteneket.) Ezeket aztán a házak, kertek, üzletek bejáratához, ablakához, falához, házi szentélyeik oldalához, lábához, kezébe, fejére és úgy általában mindenhová elhelyezik – és boldogok.

Nagyon-nagyon boldogok és kiegyensúlyozottak.

Mind.

Ezt sugározzák magukból kortól és nemtől függetlenül. Miközben többnyire olyan csórók, mint amennyire Mark Zuckerberg nem az. Fura (és egyben nagyon jó érzés) azt látni, hogy itt mennyire nem tepernek az emberek státuszszimbólumok után. Pontosabban hogy az a státuszszimbólum, hogy adott vallási ünnepen ki tud szebb canang sarit készíteni az autójára. És bármennyire is kaotikus a közlekedés, valójában nem látsz például dühös sofőröket. Akadnak persze türelmetlenkedők, nagyjából annyi, mint ahány előzékeny és türelmes Budapesten.

És nem, itt sincs kolbászból a kerítés (mint ahogyan mondjuk Szingapúrban sem volt), és nem, otthon sem rossz és pokolravaló minden. Egyszerűen csak innen is van mit tanulni és beépíteni a mindennapokba. Mint ahogyan a világ minden pontjáról van mit ellesni, hogy aztán mi magunk működjünk jobban. Szóval a végkövetkeztetés nem az, hogy a hit minden boldogság forrása és ezért mondjuk zárjuk be izomból a boltokat vasárnap és irány a templom. Nem attól szereted meg a színházat, hogy ostorral ütik a hátad az odavezető úton. Balin azt látod, hogy klassz dolog lehet ehhez a vallási közösséghez tartozni, mert őszintén szeretik egymást és a világot, amiben élnek. Tisztelik és elfogadják a másikat és a környezetüket, és nem úgy néznek az övéktől eltérő világnézetű emberekre, hogy azok vallássérültek (vagy legalábbis gyengén látnok), hanem mint egy új megközelítésre. Valamire, amiről ők nem úgy gondolkodnak, de szívesen meghallgatják ezredszer is az álláspontod, hátha van igazság abban, amit mondasz – hiszen különben nem mondanád.
Nem mondanád, ha szerinted nem volna igaz.
Nem hazudnál.
Ők sem hazudnak.

Kivéve a taxisok, de ezt majd legközelebb. Addig is #szevaszteso!

(kacsa etetés fejről...)

u.i.: hogy hogyan fér meg itt az anyatermészet szeretete mellett a mérhetetlen szemetelés, vagy a dízel kocsik füstfelhője, az számomra pont akkora talány, mint az, hogy a "csodálatosan ökotudatos" Szingapúrban miért nincs szelektív hulladékgyűjtés…

(2017. február 22.)

mert megérdemeljük...

és már majdnem vlogolunk, de inkább még mindig nem az a legfontosabb. :P
na #szevaszteso!

(a video YouTube linkje: https://www.youtube.com/watch?v=K-1OcjOnbYM)

(2017. február 19.)

Van az a nagyon-nagyon picike, színes post-it, amivel vizsgaidőszakban a hallgatók (igazából csak a lányok) megjelölnek bizonyos oldalakat a jegyzeteikben. Namármost egy ilyen is bőven elég ahhoz, hogy az ember felírja rá Bali közlekedési rendjének szabályait. Az összeset. Mindegyiket. Tényleg mindet. Ezekre ugyanis egyetlen gyűjtőszó van: a NINCS.
Nem is tudom hirtelen, hol kezdjem a semmit, ezért inkább hozok néhány példát arra, hogy mi az, ami van.

Káosz.

Első ránézésre.

Aztán másodikra is.

Aztán nem futsz neki harmadszor, mert addigra elütnek, mint kötögető nyugdíjasok az időt. Szóval képzelj el egy folyamatosan mozgásban lévő masszát, amiben csak akkor maradhatsz életben, ha Te is folyamatosan mozogsz. Amerre mész, úgy alakul körülötted a forgalom, és fordítva: aki feléd jön, azt úgyis valahogy kikerülöd, ha nem akarsz meghalni. És te nem akarsz.

(Jobbra kanyarodó sáv.
Elméletileg 1 db autónak.)

Otthon bizonyos árkategória felett felesleges volna indexet rakni az autókba, mert ha vezetés közben véletlenül beleakad a BMW-s keze, csak összezavarodik szegény a még sosem hallott kattogástól. Itt is ugyanez van, csak árkategóriától függetlenül. Bali a kint felejtett, a nem működő, a rossz irányba kitett, a nem használt, és a kontaktos indexek szigete egyben – de jobban végig gondolva ez az összes többi elektronikájukra is igaz. Egyébként egy gigantikus motoros találkozó az egész, ami közé néha bénázó autósok keverednek.

Minden jármű legfontosabb felszerelése a duda, amit 2 rövid tülköléssel alkalmaznak az alábbi jelzésekre:
- jövök
- megyek
- gyere
- ne gyere
- tényleg ne gyere
- már mindegy, menjünk
- megállok
- elindulok
- #szevaszteso!
- előzök
- előznék
- akciós a rizs
- előzzél
- előztem
- mi ez a gomb?..
- egyéb.

Elvileg a bal oldalon közlekednek (tehát jobbkormányosak az autók), gyakorlatilag bárhol. Az, hogy a saját sávodban mész, még nem jelenti azt, hogy nem jöhetnek benne szembe gyalog, biciklivel, motorral, tuktukkal, autóval, busszal, kamionnal, kaszával, kutyával, gázpalackkal, keresztbe fordított létrával, tehenet húzva, akár a bal oldalon, középen, a jobb oldalon, átlósan, vagy hullám vonalban.

(Fura módon most függölegesen áll a létra...)

(ennél sokkal rosszabb is tud szembe jönni a sávodban)

Tulajdonképpen maga a sáv is egy furcsa fogalom. Van belőle, de nem számottevő. Értsd: van egy (csomó) szűk kis utca, ahol a kocsi kétoldali visszapillantója szinte súrolja a kőfal kerítéseket. A helyi Széchenyi terv úgy bővíti kétsávosra ezt az utcát, hogy szaggatott vonalat fest az út közepére, és már kész is. Két sáv, tessék. (Van egy kis otthoni bicikliút-dezsávüm, de ott ugye nagyon sok EU milliárdba szokott kerülni mindez. Mármint a semmi.) Ahol szélesebb a sáv, az pedig jó lehetőség arra, hogy sokan elférjenek benne. Mondjuk egy valóban kétsávos főút piros lámpájánál szépen elfér egymás mellett két személyautó, egy busz, egy teherautó és három motoros. De jobban megnézve ez egysávos útnál sem lehetetlen…

(sávszélesség)

A piros lámpa és a záróvonal nagyon kedves, tájékoztató jellegű figyelmességek, de semmiképpen sem kötelező érvényű szabályok. (Talán amiatt is, hogy sokszor ellentmondanak egymásnak a kitáblázott és felfestett jelzések is.) Piros lámpánál addig mennek át, amíg már tényleg nagyon nehéz lenne besorolni a zöldnél jogosan(?) elindult, keresztbe menő forgalomba. Bal oldalon közlekednek, tehát balra bármikor kanyarodhatsz a piros lámpától függetlenül is. A legjobb, hogy körül sem kell nézned, mert egyrészt úgysem engednének be, másrészt meg jössz, tehát úgyis kénytelenek lesznek beengedni. (Emlékszel: két duda, hogy jössz, válaszként pedig ugyanaz a két duda, hogy gyere/ne gyere/visszamennyé’!/#szevaszteso/szépmotorholvetted/stb.)

(akadálymentesített gyalogátkelő: nem viccelek, nem szokott benne (kb. 35-40 centis) lépcső lenni)

Ha a közlekedésben nem volna elég a nappali izgalom, akkor elég megvárni a sötétedést: a közvilágítás olyan gyér, hogy szabad szemmel nem látható (többnyire nincs), a járművek kivilágítása szintén ritka, mint taxisban a jóindulat. Ha hirtelen egy fehér fényszóró jelenik meg veled szemben a sávodban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy a jármű feléd közeledik, mert elég sok motor hátsó lámpája is így világít. Igazából bármelyik jármű bármelyik lámpája világíthat bármilyen színnel. Megszokod, hogy a piros is jöhet feléd, vagy a fehér is távolodhat tőled, mert eleve hálás leszel, hogy legalább világít rajta valami – akár kéken, zölden, vagy narancs sárgán. Ugyanis a nappali helyzethez hasonlóan éjszaka sem onnan tudod, hogy előtted lassít a teherautó, hogy kigyullad a féklámpája (hát hiszen helyzetjelzője sincs), hanem hogy elkezdi nyomni a szájpadlásodat a kipufogója. Ilyenkor – ha gondolod – dudálhatsz kettőt.

(végül átvettük a helyi szokásokat: "szxrni bele, szól a zene!")

Szóval adta magát a dolog, hogy első napunkon robogót béreljünk két hétre, és úgy járjuk be a szigetet.

Szevasz adrenalin, #szevaszteso!

(2017. február 17.)

Bibliai hangosbemondó: "Figyelem-figyelem! Jónást várják a HALban, ismétlem,
Jónást várják a HALban!" (@ SEA Aquarium, Singapore)

(ha nem jelenne meg a fenti animgif, itt a közvetlen linkje: http://gph.is/2lKw0rS)

(2017. február 16.)

Ha egyszer szingapúrsz, akkor nem hagyhatod ki Sentosa szigetét. Ez az ország déli részének “szórakoztató komplexuma”: ezt olvasva pedig lelki szemeim előtt egy szemétsziget jelent meg zajjal és villogó neonokkal, tömeggel, szétdobált pillepalackokkal. Igen ám, de ez Szingapúr. Itt kosz olyannyira nincs, hogy egyszerűen nem van. A szigeten sem nem van. Viszont van helyette vízi és normál vidámpark, bobpálya, sportpályák, éttermek, strandok, hotelek, és minden egyéb jóság: Pinokkió már a teljes listától is szamárrá változna anélkül, hogy bármit kipróbált volna innen.

(cable car Mount Faber végállomás felől (az a toronyház ott
Harbour Front, a távolban pedig a Sentosa-sziget))

(kikábeleztünk a tornyból: valamiért virágesős kabint kaptunk...
tényleg véletlen. mondjuk azok meg pont nincsenek.)

Mi kombinált jegyet vettünk a várva várt cable carra és a szigeten lévő SEA Aquariumba, ami együtt sem valami olcsó, de külön-külön még drágább lenne... (fejenként nekünk kb. 20.000 Ft-nak megfelelő SGD volt.) Ja, hogy még mindig nem mondtam el, mi az a cable car: ez egy gondola lift, ami a város déli részén lévő, Mount Faber nevű púpot köti össze a Sentosa-szigettel, útközben mindössze egyetlen megállót (Harbour Front) érintve – konkrétan egy irodaház egyik felső emeletét, ezen suhan keresztül a szerkezet. A szinte teljesen üveg kabin tehát átrepít a város, (a toronyház,) a tenger és a sziget egy része felett. Elképesztő látvány, ahogyan a talpad alatt kosárlabdáznak egy luxus tengerjáró fedélzeti pályáján (a műfüves foci és a mélykék medence mellett). Jegyünk korlátlan kábelezést tett lehetővé, úgyhogy jó pár kört mentünk, mire végre kiparancsoltuk magunkat a fülkéből. Pacskerünk ekkor Sentosa földjére lépett, és láss csodát: rend volt és tisztaság – mint Szingapúrban mindenütt. Köröztünk párat a szigeten lévő, másik cable járattal is, majd alább ereszkedtünk a helyi Tropicariumba. Jó, ezzel nem sérteném meg az itteni komplexumot: a nagytétényi intézmény is klassz, de sajnos mégiscsak egy apró kis pocsolya ehhez képest. (Bár Bödőcs óta tudjuk, hogy a magyar ember olyan, hogy meglát egy tócsát és máris delfin show-t akar…) Szóval a SEA Aquarium mellett a Tropicarium valójában csak Lenke néni befőttes üvege Julcsi aranyhalával – de legalább a miénk.

(a SEA Aquarium egy részlete a cable carról)

Ez itt viszont Sentosa szigetén egy ordas nagy komplexum, közel 800 faj mintegy 100.000 példányát mutatja be, 49 különböző élőhelyről. Nagyon sok arcpirítóan érdekes számadat lesz majd a vlog ide vonatkozó epizódjában, szóval az untasson ott, ide meg kitalálok más, ásításra méltót… Képzeld el, hogy ezek a huncut kis szingapúriak például búvároktatást is tartanak az intézményben, vagyis rögtön élesben próbálhatod ki, hogy telerakod-e a neoprém nacidat egy cápa láttán. És tényleg, óriási csoportos etetést is tartottak, amikor ott voltunk. A cápalik közé leereszkedett búvár nénik és bácsik 1-1 hosszú nyársra húztak fel (döglött, vagy legalábbis irtózatosan mélyen alvó) halakat, amiket az arra úszkáló nagyhalak rágcsáltak le. Mint egyfajta saslik, csak pontyból. Úgynevezett pontylik. Vagy nemtom… Szóval szinte kézből etették ezeket a cicacápákat – mondjuk az biztosnak tűnik, hogy ha egy cápa már a tenyeredből eszik, akkor a lábadból is fog.

(pontylikozás cápával)

No szóval van ez a dolog, meg például az, hogy az Aquariumhoz egy étterem és egy hotel is tartozik. Előbbinek egy komplett fala néz az egyik óriásakváriumra (eggyel elegánsabb ez, mint amikor az Auchan-ban mutogatsz az úszkáló pontyra), a hotelnél pedig egyes lakosztályok kaptak közös üvegfalat a cápákkal…

(a legnagyobb befőttesüveg a SEA Aquariumban)

Az egész Aquarium tehát már megint egy végletekig kitalált, okosan megálmodott és megvalósított komplexum, amiben azért csak 4 órát tudtunk eltölteni, mert már megint ránk zárták a helyet. (Turista infók és a világháló is úgy említi a helyet, hogy attól függően, hogy milyen nagy csoporttal mentek, 1-2 óra alatt végigjárható az egész. Jónásnak vagy Dzsepettónak talán igen, de mi egy garázs méretű kisállatkereskedésben is gond nélkül elmolyolunk ennyit, ezért is szántunk rá sokkal több, de úgy látszik mégis kevés időt…

(mini medúzák UV fényben)

Nettó 7 napot voltunk Szingapúrban, de nem volt elég. Tibünek, csodálatos hostunknak ismét köszönünk mindent, és továbbra is bízunk abban, hogy a google translate segítségével minden bejegyzésünket olvassa (bár e blog létezéséről sem tud).

A remény HAL meg utoljára, most pedig irány Bali, #szevaszteso!

(2017. február 15.)

Szingapúrról először kínai források tettek írásos említést a III. században. Ezt persze nem nevezhetjük születési anyakönyvi kivonatnak, de egy “van itt ez az izé”-nek megteszi. Ráadásul jó helyen volt, legalábbis hajózási, és így kereskedelmi szempontból mindenképpen. Na de pattanjunk az elmúlt 100 évre és próbáljunk meg bezzegezés és jaúgykönnyűzés nélkül átrobogni a lényegen!

A XX. századot lényegében brit gyarmatként indították és a jófejség jegyében ’59-től már önigazgatást is kaptak: az akkori szabad választásokon LEE Kuang-jao nyert, így a továbbiakban már ő mondta meg a tutit. 1962-ben népszavazáson döntöttek úgy az állampolgárok, hogy csatlakoznak a Maláj Államszövetséghez, majd 3 évvel később inkább kiléptek, és független állammá alakult az addig poros kisváros. Sok szempontból ekkor voltak a gödör mélyén: tombolt a munkanélküliség, hatalmas volt a szegénység és rengeteg volt a hajléktalan. Kis, büdös cölöpházak lógtak egymás szájába, a szűk és zsúfolt utcákon pedig állt a szemét. A forgalmas kikötő nem hozott annyi pénzt, mint amennyire károsította a környezetet és a sok kis etnikum tagjai sem ölelték keblükre egymást.
És ekkor ez a derék LEE és spin doctor csapata vettek egy nagy levegőt, és ahelyett, hogy a süllyedő hajó utolsó lapátjára bökve közölték volna, hogy “na, ez bizony most elveszti közlapát jellegét”, inkább úgy kezdték el befoltozni a lyukakat, hogy közben máris új hajót terveztek. Fogták Szingapúr sziti térképét és nekiálltak matekozni: melyik vidék miben erős, hol mit volna praktikus elhelyezni ahhoz, hogy abból a környező területek is profitálhassanak. Kicsit olyan ez, mint amikor Mekk Mester mutyija helyett beengeded az IKEA lakberendezőjét a pecódba, és ő a Svenderbörgendorg és Lönkhopplaaaah megoldásait egyesítve hirtelen egy (okos és praktikus) otthont teremt a lakásodból.

A szingapúriak is terveztek, aztán megvalósítottak.

Elpucolták a tákolmány kis házakat és a helyükre modern, jól végiggondolt tornyházak kerültek: felfelé ugyanis tudnak terjeszkedni, hiszen csak az alapterületük a korlátozott. Az egyre növekvő felhőkarcolókat viszont jóval távolabb építhették egymástól, hiszen rengeteg hely szabadult fel azok tövében. Az utcák ezeken a területeken így szélesek és kényelmesek lettek, elbírva a többsávos közlekedés között és mellett a különböző fasorokat. A nagyobb placcokon parkokat és köztéri tavakat hoztak létre. Igen, nálunk is van Olof Palme sétány, és nem az a lényeg, hogy ez Szingapúrban all of pálma, hanem hogy tényleg minden második útjuk egy Szilágy Erzsébet fasor – csak éppen több fával, több sávval, kevesebb autóval, tisztább levegővel, csenddel, nyugalommal és tisztasággal.

(A Singapore City Gallery-ben apró makett szemlélteti Szingapúr belvárosának egy részletét.
Délen, a pusztán fa hasábokkal stilizált felhőkarcolók a következő 5 év tervezett beruházásai...)

A beruházások munkát adtak az embereknek, akik immár saját otthonaikat kezdték el építeni, az egyes fejlesztések pedig újabb és újabb befektetőket csábítottak a térségbe. Tanulva a korábbi etnikai nézeteltérésekből immár nagyobb hangsúlyt fektettek a jó viszony megteremtésére a társadalom minden területén. Csupán a buddhizmus, a kereszténység, az iszlám és a hinduizmus követőinek mindennapjait kellett békésen összehangolni, és bár lehet, hogy megfordult a fejekben a “legyen úgy, hogy aki kokárdát hord, az az igaz-szingapúri, a többi meg a hazaáruló”, de úgy tűnik, ez a felvetés végül a kukában landolhatott. (Lehet persze, hogy csak azért nem láttak logikát a dologban, mert a “haza-árulót” véletlenül félrefordították “ingatlan ügynökre”, és így már nehezebb lett volna ebből ideológiát kovácsolni.)

(Interaktív fal, ahol a régi fotókat "festheted át" a kezeddel Szingapúr mai képére.
A régi képek legfeljebb 50 évvel ezelőtti állapotokat tükröztek.)

A szociális rendszert is megbirizgálták kicsit, nagyon leegyszerűsítve egyfajta magánnyugdíjbiztosítási rendszerben előtakarékoskodsz magadra. A hozzájárulás mértékét mindig az ország gazdasági teljesítményéhez igazítják. Munkavállalói oldalról ez most 14,5%, a munkáltató részéről pedig 20%. (A pakliban jelenleg az is benne van, hogy kizárólag a nyugdíjadból nem tudsz megélni, így vagy a gyerekeid segítségére számíthatsz, vagy munkát vállalsz.)

(Lapozgató, amiben szintén a régmúlt és a ma találkozik. Jelen esetben az 1983-as állapot az 1990-essel...)

A ’80-as években az egészségügyi ellátást is újratervezték, mert a társadalom elöregedő félben volt, így egyre nagyobb lett volna a teher a fiatalabbakon. Azt gondolhatnánk elsőre, hogy ez egy kedd reggel felmerült hirtelen javaslat volt, ami a felvetése végére rutinszerűen törvényi erőre emelkedett, és bár már majdnem levegőt vettek a tiltakozáshoz az amúgy meg sem kérdezett szaktestületek, addigra már az alaptörvénybe is behegesztődött a mindent jó irányba mozdító, isteni szikra. Na de Szingapúrban nem mennek olyan olajozottan a dolgok, ők szeretik inkább megvizsgálni a problémát és csak utána eltervezni és megvalósítani a legjobb megoldást. Mákjuk volt, mert a gondolkodás ellenére a mai napig a világ egyik leghatékonyabb egészségügyi rendszereként tartják számon a náluk működőt.

(Interaktív asztal, ami éppen a metróhálózatról vonultat fel érdekességeket.
Jelenleg 8 metróvonal hálózza be a várost, mindegyik vezető nélküli járat.
(A '60-as években kezdték megtervezni a közlekedési hálózatot, az első
metróvonalat 1987-ben adták át. A magyar kisföldalatti ekkor volt 91 éves...))

Szingapúr egyébként az a köztársaság, ahol mindössze egy darab politikai párt van, az ő jeltötjéből lehet választani. Hosszú lenne leírni, mi mindent menedzsel Szingapúrban a femi-LEE, és hogyan alakítják a törvényeket úgy, hogy az akár a választások kapcsán is nekik kedvezzen, mégis sikeresen működtetik ezt a városállamnyi családi vállalkozást. Közben pedig Alfred Stokes-tól kezdve James Twelvetrees-ig minden komornyik elégedettnek tűnik – nem csak az uralkodó osztály LEE-száros Mőrincei.

A Singapore City Gallery azt kommunikálja, hogy a sikerre nincs általános recept. Hogy az ő sikerük az, hogy a saját lehetőségeiket felmérve cselekednek, és úgy tapasztalják, hogy ez működik. Hogy mindennek és mindenkinek a saját erősségeit kell kiaknáznia. Hogy ők minden lehetséges felvetésre nyitottak és ezért izgatottan várják a Te észrevételeidet. És igen, a múzeumban lehetőséged is van arra, hogy írott formában javaslatokat tegyél. (Érdekes, hogy mindeközben sem civil ruhás, sem biztonsági szolgálatos, sem rendőr egyenruhás emberek nem állnak keresztben az urna felé vezető úton.) Van olyan részleg is a gyerekeknek, ahol egy szoftver segítségével ők maguk tervezhetik újjá egész Szingapúrt: bármit építhetnek benne bárhová, csak használják az eszüket, a nyitottságukat és a kreativitásukat. És pontosan ezeket sugallja minden épület és tárgy, amit a szingapúriak újonnan alkotnak: a formák, a vonalvezetés, a színek, az anyaghasználat, minden. Két-három napot sétálsz a városban és már kizárólag out of the box thinkingben tudsz csak gondolkodni. Sőt, még abban a képzeletbeli boxban sem találsz már egyenes vagy párhuzamos vonalakat. Semmiből nem látsz majd két egyformát, minden egyszerinek és megismételhetetlen tűnik majd.

Különlegesnek.

Egyedinek.

Olyannak, mint amilyen Te magad vagy.

Ezt tanítja Szingapúr.

#szevaszteso!

(2017. február 13.)

Egy drogos teljesen mást ért botanikus kert alatt, mint mondjuk egy biológus. És Te is mást értesz botanikus kert alatt, amíg el nem sodor a monszun a szingapúri botanikus kertbe. Az, barátom, parkabb a parknál, mert hogy óriási területen vonultat fel elképesztő mennyiségű növényt szerte a földbogyóról, mindezt izgalmasan tálalva. Mindegyik mellett apró információs tábla hirdeti, hogy az adott zöld(ség) mit is tud felmutatni: honnan jött, mire való, mit szeret, és mindez miért menő.
Mert ezek a növények kicsit olyannak tűnnek, mint maguk a szingapúriak: nem kérkednek az érdemeikkel. Mások mondják róluk, hogy jók, és ez rögtön hitelesebbé teszi a dicséretet. Szingapúrban alig láttam hirdetéseket a városban, még city-lightok sincsenek, nemhogy óriásplakátok. Felmerül a kérdés, hogy akkor vajon min üzennek Hongkongnak, hogy mennyire dübörög a rizsacsökkentés. Vagy hogyan kommunikálják a szingapúriak felé, hogy ők maguk egyébként jobban teljesítenek. Elképzelhető, hogy egy szingapúri onnan tudja, hogy jól mennek a dolgok, hogy valóban azt tapasztalja, hogy jól mennek a dolgok? Nem kellene nekik ezért külön szólni?..

Fene se tudja...

Mindenesetre a növényzet mentén mi is eljutottunk a Gardens by the bay-hez, ami egy másik óriási park (egyébként városszerte rengeteg sok zöld területet (és nem felületet!) láttunk, ami azon túl, hogy érezhetően frissebbé teszi a levegőt, rendkívül jó hatással van az ember közérzetére is). A gigantikus és galaktikus Gardens by the bay a fenntartható fejlődés jegyében épült, vagyis azt hivatott bemutatni, milyen klasszul járhat kéz a kézben a modern technika és a környezet tudatosság. Ennek jegyében 18 darab mesterséges szuperfát is elhelyeztek a parkban, melyek az igazi fák funkcióit modellálják: a tetejükön napelemek gyűjtik az energiát és biztosítják az áramellátást a park világításához és a telepített tavak vízforgató rendszereihez, emellett a mesterséges lombkoronák összegyűjtik az esővizet, ami szintén besegít az öntözőrendszereknek.

(a szuperfák éjszaka is dolgoznak)

(györgy király, szárnysegéddel)

Kismillió más okosság is van, például a Flower Dome és a Cloud Forest, melyek gigantikus méretű üvegházak. Nem árulom el, hogy melyik van tele virágokkal (=ez túlzás) és melyikbe pukkantottak bele egy esőerdőt, mert ma különösen gonosz vagyok. A két épületben egyébként növényekből összesen 220.000 példányt vonultatnak fel, és a szörnyűséges tömeget elnézve mindegyikre jutott legalább még egy ember. És ettől függetlenül Te ott téblábolsz a természet lágy ölén, szipákolod be a friss levegőt a város közepén, hallgatod a csendet, órák óta csillülsz, és azon kezdesz tűnödni, miért is nem irtják ki inkább a zöldség felét, pattintanak ide pár mélygarazsat, húznak ide nem ide való épületeket és teszik félpriváttá az egész kócerájt.

Fene se tudja...

(cloud forest)

(családos pléhboy)

Holnap belesünk Buddha fogába (ez egy templom, nem a szájsebészet), aztán arrébb krúzingolunk a múltkor zárva lévő City gallery-be is. Itt az egyik tárlat Szingapúr történetének elmúlt 100 évét mutatja be, kihegyezve a városállam születésére. (Vajon “császárral” szültek?.. Fene se tudja...)

Na #szevaszteso!

(2017. február 11.)

(ha nem jelenne meg a fenti animgif, itt a közvetlen linkje: http://gph.is/2kDAxyX)

(2017. február 8.)