A közvélekedés szerint akinek képzeletbeli barátja van, az bolond. De ha sokaknak van ugyanaz a képzeletbeli barátja, az már vallás. Balin a lakosság 93%-ának ugyanazok az istenek a barátaik, ők ugyanis mindnyájan hinduk. Mentesek a dogmáktól, hihetetlenül nyitottak és toleránsak, emellett vendégszerető, boldog, kiegyensúlyozott emberek. És az istenek tényleg a barátaik: a balinézek kedves, partneri viszonyt ápolnak velük. Nem a félelem és az esetleges bűnök súlyos megtorlásától való rettegés vezérli a szertartásaikat, hanem az az attitűd, amikor végre találkozol egy rég nem látott barátoddal, akivel pontosan ott tudjátok folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb, akár évekkel ezelőtt abbahagytátok. A különbség annyi, hogy itt mindössze pár óra telik el két beszélgetés között.

(ugrómajom)

Az átlagos balinéz ember ugyanis reggel, délelőtt, délben, délután és este veszi fel a kapcsolatot az égiekkel, illetve naponta legalább egyszer ajándékot készít nekik. Ez a napi áldozat a canang sari, amely egy tenyérnyi, saját készítésű virágtál formájában ölt testet, és amely egyfajta felajánlás a "látható" és a "láthatatlan" világnak. (A kis pálmalevél kosárkába különböző virágokat, gyümölcsöket, élelmet, pénzt helyeznek, melyek mindegyike meghatározott vallási jelentéssel bír. A virágfelajánlás fő filozófiája az önfeláldozás, miszerint az azt készítő illető időt, energiát fektetett abba, hogy megajándékozza az isteneket.) Ezeket aztán a házak, kertek, üzletek bejáratához, ablakához, falához, házi szentélyeik oldalához, lábához, kezébe, fejére és úgy általában mindenhová elhelyezik – és boldogok.

Nagyon-nagyon boldogok és kiegyensúlyozottak.

Mind.

Ezt sugározzák magukból kortól és nemtől függetlenül. Miközben többnyire olyan csórók, mint amennyire Mark Zuckerberg nem az. Fura (és egyben nagyon jó érzés) azt látni, hogy itt mennyire nem tepernek az emberek státuszszimbólumok után. Pontosabban hogy az a státuszszimbólum, hogy adott vallási ünnepen ki tud szebb canang sarit készíteni az autójára. És bármennyire is kaotikus a közlekedés, valójában nem látsz például dühös sofőröket. Akadnak persze türelmetlenkedők, nagyjából annyi, mint ahány előzékeny és türelmes Budapesten.

És nem, itt sincs kolbászból a kerítés (mint ahogyan mondjuk Szingapúrban sem volt), és nem, otthon sem rossz és pokolravaló minden. Egyszerűen csak innen is van mit tanulni és beépíteni a mindennapokba. Mint ahogyan a világ minden pontjáról van mit ellesni, hogy aztán mi magunk működjünk jobban. Szóval a végkövetkeztetés nem az, hogy a hit minden boldogság forrása és ezért mondjuk zárjuk be izomból a boltokat vasárnap és irány a templom. Nem attól szereted meg a színházat, hogy ostorral ütik a hátad az odavezető úton. Balin azt látod, hogy klassz dolog lehet ehhez a vallási közösséghez tartozni, mert őszintén szeretik egymást és a világot, amiben élnek. Tisztelik és elfogadják a másikat és a környezetüket, és nem úgy néznek az övéktől eltérő világnézetű emberekre, hogy azok vallássérültek (vagy legalábbis gyengén látnok), hanem mint egy új megközelítésre. Valamire, amiről ők nem úgy gondolkodnak, de szívesen meghallgatják ezredszer is az álláspontod, hátha van igazság abban, amit mondasz – hiszen különben nem mondanád.
Nem mondanád, ha szerinted nem volna igaz.
Nem hazudnál.
Ők sem hazudnak.

Kivéve a taxisok, de ezt majd legközelebb. Addig is #szevaszteso!

(kacsa etetés fejről...)

u.i.: hogy hogyan fér meg itt az anyatermészet szeretete mellett a mérhetetlen szemetelés, vagy a dízel kocsik füstfelhője, az számomra pont akkora talány, mint az, hogy a "csodálatosan ökotudatos" Szingapúrban miért nincs szelektív hulladékgyűjtés…

(2017. február 22.)