Szingapúrról először kínai források tettek írásos említést a III. században. Ezt persze nem nevezhetjük születési anyakönyvi kivonatnak, de egy “van itt ez az izé”-nek megteszi. Ráadásul jó helyen volt, legalábbis hajózási, és így kereskedelmi szempontból mindenképpen. Na de pattanjunk az elmúlt 100 évre és próbáljunk meg bezzegezés és jaúgykönnyűzés nélkül átrobogni a lényegen!
A XX. századot lényegében brit gyarmatként indították és a jófejség jegyében ’59-től már önigazgatást is kaptak: az akkori szabad választásokon LEE Kuang-jao nyert, így a továbbiakban már ő mondta meg a tutit. 1962-ben népszavazáson döntöttek úgy az állampolgárok, hogy csatlakoznak a Maláj Államszövetséghez, majd 3 évvel később inkább kiléptek, és független állammá alakult az addig poros kisváros. Sok szempontból ekkor voltak a gödör mélyén: tombolt a munkanélküliség, hatalmas volt a szegénység és rengeteg volt a hajléktalan. Kis, büdös cölöpházak lógtak egymás szájába, a szűk és zsúfolt utcákon pedig állt a szemét. A forgalmas kikötő nem hozott annyi pénzt, mint amennyire károsította a környezetet és a sok kis etnikum tagjai sem ölelték keblükre egymást.
És ekkor ez a derék LEE és spin doctor csapata vettek egy nagy levegőt, és ahelyett, hogy a süllyedő hajó utolsó lapátjára bökve közölték volna, hogy “na, ez bizony most elveszti közlapát jellegét”, inkább úgy kezdték el befoltozni a lyukakat, hogy közben máris új hajót terveztek. Fogták Szingapúr sziti térképét és nekiálltak matekozni: melyik vidék miben erős, hol mit volna praktikus elhelyezni ahhoz, hogy abból a környező területek is profitálhassanak. Kicsit olyan ez, mint amikor Mekk Mester mutyija helyett beengeded az IKEA lakberendezőjét a pecódba, és ő a Svenderbörgendorg és Lönkhopplaaaah megoldásait egyesítve hirtelen egy (okos és praktikus) otthont teremt a lakásodból.
A szingapúriak is terveztek, aztán megvalósítottak.
Elpucolták a tákolmány kis házakat és a helyükre modern, jól végiggondolt tornyházak kerültek: felfelé ugyanis tudnak terjeszkedni, hiszen csak az alapterületük a korlátozott. Az egyre növekvő felhőkarcolókat viszont jóval távolabb építhették egymástól, hiszen rengeteg hely szabadult fel azok tövében. Az utcák ezeken a területeken így szélesek és kényelmesek lettek, elbírva a többsávos közlekedés között és mellett a különböző fasorokat. A nagyobb placcokon parkokat és köztéri tavakat hoztak létre. Igen, nálunk is van Olof Palme sétány, és nem az a lényeg, hogy ez Szingapúrban all of pálma, hanem hogy tényleg minden második útjuk egy Szilágy Erzsébet fasor – csak éppen több fával, több sávval, kevesebb autóval, tisztább levegővel, csenddel, nyugalommal és tisztasággal.
(A Singapore City Gallery-ben apró makett szemlélteti Szingapúr belvárosának egy részletét.
Délen, a pusztán fa hasábokkal stilizált felhőkarcolók a következő 5 év tervezett beruházásai...)
A beruházások munkát adtak az embereknek, akik immár saját otthonaikat kezdték el építeni, az egyes fejlesztések pedig újabb és újabb befektetőket csábítottak a térségbe. Tanulva a korábbi etnikai nézeteltérésekből immár nagyobb hangsúlyt fektettek a jó viszony megteremtésére a társadalom minden területén. Csupán a buddhizmus, a kereszténység, az iszlám és a hinduizmus követőinek mindennapjait kellett békésen összehangolni, és bár lehet, hogy megfordult a fejekben a “legyen úgy, hogy aki kokárdát hord, az az igaz-szingapúri, a többi meg a hazaáruló”, de úgy tűnik, ez a felvetés végül a kukában landolhatott. (Lehet persze, hogy csak azért nem láttak logikát a dologban, mert a “haza-árulót” véletlenül félrefordították “ingatlan ügynökre”, és így már nehezebb lett volna ebből ideológiát kovácsolni.)
(Interaktív fal, ahol a régi fotókat "festheted át" a kezeddel Szingapúr mai képére.
A régi képek legfeljebb 50 évvel ezelőtti állapotokat tükröztek.)
A szociális rendszert is megbirizgálták kicsit, nagyon leegyszerűsítve egyfajta magánnyugdíjbiztosítási rendszerben előtakarékoskodsz magadra. A hozzájárulás mértékét mindig az ország gazdasági teljesítményéhez igazítják. Munkavállalói oldalról ez most 14,5%, a munkáltató részéről pedig 20%. (A pakliban jelenleg az is benne van, hogy kizárólag a nyugdíjadból nem tudsz megélni, így vagy a gyerekeid segítségére számíthatsz, vagy munkát vállalsz.)
(Lapozgató, amiben szintén a régmúlt és a ma találkozik. Jelen esetben az 1983-as állapot az 1990-essel...)
A ’80-as években az egészségügyi ellátást is újratervezték, mert a társadalom elöregedő félben volt, így egyre nagyobb lett volna a teher a fiatalabbakon. Azt gondolhatnánk elsőre, hogy ez egy kedd reggel felmerült hirtelen javaslat volt, ami a felvetése végére rutinszerűen törvényi erőre emelkedett, és bár már majdnem levegőt vettek a tiltakozáshoz az amúgy meg sem kérdezett szaktestületek, addigra már az alaptörvénybe is behegesztődött a mindent jó irányba mozdító, isteni szikra. Na de Szingapúrban nem mennek olyan olajozottan a dolgok, ők szeretik inkább megvizsgálni a problémát és csak utána eltervezni és megvalósítani a legjobb megoldást. Mákjuk volt, mert a gondolkodás ellenére a mai napig a világ egyik leghatékonyabb egészségügyi rendszereként tartják számon a náluk működőt.
(Interaktív asztal, ami éppen a metróhálózatról vonultat fel érdekességeket.
Jelenleg 8 metróvonal hálózza be a várost, mindegyik vezető nélküli járat.
(A '60-as években kezdték megtervezni a közlekedési hálózatot, az első
metróvonalat 1987-ben adták át. A magyar kisföldalatti ekkor volt 91 éves...))
Szingapúr egyébként az a köztársaság, ahol mindössze egy darab politikai párt van, az ő jeltötjéből lehet választani. Hosszú lenne leírni, mi mindent menedzsel Szingapúrban a femi-LEE, és hogyan alakítják a törvényeket úgy, hogy az akár a választások kapcsán is nekik kedvezzen, mégis sikeresen működtetik ezt a városállamnyi családi vállalkozást. Közben pedig Alfred Stokes-tól kezdve James Twelvetrees-ig minden komornyik elégedettnek tűnik – nem csak az uralkodó osztály LEE-száros Mőrincei.
A Singapore City Gallery azt kommunikálja, hogy a sikerre nincs általános recept. Hogy az ő sikerük az, hogy a saját lehetőségeiket felmérve cselekednek, és úgy tapasztalják, hogy ez működik. Hogy mindennek és mindenkinek a saját erősségeit kell kiaknáznia. Hogy ők minden lehetséges felvetésre nyitottak és ezért izgatottan várják a Te észrevételeidet. És igen, a múzeumban lehetőséged is van arra, hogy írott formában javaslatokat tegyél. (Érdekes, hogy mindeközben sem civil ruhás, sem biztonsági szolgálatos, sem rendőr egyenruhás emberek nem állnak keresztben az urna felé vezető úton.) Van olyan részleg is a gyerekeknek, ahol egy szoftver segítségével ők maguk tervezhetik újjá egész Szingapúrt: bármit építhetnek benne bárhová, csak használják az eszüket, a nyitottságukat és a kreativitásukat. És pontosan ezeket sugallja minden épület és tárgy, amit a szingapúriak újonnan alkotnak: a formák, a vonalvezetés, a színek, az anyaghasználat, minden. Két-három napot sétálsz a városban és már kizárólag out of the box thinkingben tudsz csak gondolkodni. Sőt, még abban a képzeletbeli boxban sem találsz már egyenes vagy párhuzamos vonalakat. Semmiből nem látsz majd két egyformát, minden egyszerinek és megismételhetetlen tűnik majd.
Különlegesnek.
Egyedinek.
Olyannak, mint amilyen Te magad vagy.
Ezt tanítja Szingapúr.
(2017. február 13.)
