Elesik, elpuffan, elpanderol, eltaknyol, elzúg, el lehet még sorolni egy ideig, a lényeg, hogy nagyon tud fájni és adott esetben kifejezetten ijesztő is. És "ha már csinálod, csináld rendesen", úgyhogy a mi balesetünk egyszerre volt rémisztő, megrázó, és nagyon-nagyon fájó.
Ott tartottunk a múltkor, hogy meglátogattuk a Dusun Kuning vízesést, ami arról a faluról kapta a nevét, ahol ő zuhan. Kb. 25 méter magasról ömlik alá a forrásvíz, mintha csak Mégenheimék csőtörése áztatná a nyolcadikról Takiékat a másodikon – mondjuk fogalmam sincs, ki hol lakott, de nem is ez a lényeg. Az amúgy tényleg festői helyről azt állította a zinternett, hogy a helyet nehéz megközelíteni, így aztán kevesen látogatnak ide. Természetesen elfogadtuk a kihívást, és mivel már szuperül beszéltünk egymás között dzsípíeszül, így mi (mert jók vagyunk), elég könnyen odataláltunk. Az út szélén lepattintottuk a robogót, és az egybefüggő bozótsoron egy apró kis rést megtalálva máris megvolt az ösvény, ami egy harmattól nedves-saras-párás-nyálkás őserdőn keresztül vezetett a kitudjahova. Nekivágtunk hát a százholdas takonynak, amiben hol elképesztően magasra, hol pedig irgalmatlan mélységekbe vitt minket az út.
Annyira szűk ösvényt képzelj el, ahol nem igazán látod a lábfejed, mert kétoldalról úgy hajlanak be az óriás levelű nemtudommik és a páfrányszerű izék, hogy kitakarnak mindent. Hol a sár, hol pedig a mohás kő csúszik a lábad alatt, miközben néhol sziklafal emelkedik a bal válladat súrolva, jobbra pedig meredek lejtő omlik alá.
No de minket meg nem para-fából faragtak (jézusom, ez most tényleg kellemetlen, én kérek elnézést...), úgyhogy nagy vidáman battyogtunk a semmibe. Oké, hazudtam, nem volt nagy vidámság, hanem az elbizonytalanodás felé konvergáló kedélyállapot: végülis láttunk róla képeket, tulajdonképpen aki egy vízesést látott, az már látta az összeset, satöbbi. Ugyanakkor a hírek szerint egy csapat majom is él a vízesés környékén, akik szintén oda járnak enni-inni, úgyhogy ezért mégiscsak hívogató volt a program.
Aztán végre hallani kezdtük a víz zubogását, miközben négykézláb ereszkedtünk lefelé a csúszkálós sziklákon. Kata végig tartott kicsit a körülményektől, aztán végre ritkulni kezdett a természet és már láthatóvá is vált a vízesés, ahová igyekeztünk. Már csak pár, egyenetlenül kopott, kiszámíthatatlanul mohás és felmérhetetlenül csúszós szikla volt hátra, amikor Kata – úgy 5 méterrel a vízesés utolsó, ordas nagy köveken keresztül zubogó részénél – megcsúszott. Elvesztette az egyensúlyát és megállíthatatlanul szánkázni kezdett a hátán. Próbált kapaszkodni a kezével, fékezni magát a lábával, de nem használt semmi. Én hátulról láttam a történéseket, ami bár csak 2-3 másodperc volt, mégis éveknek tűnt. Nem tudjuk, hogyan és mitől állt meg a csúszásban végül, de már csak 50 centije volt a szikla széléig, a zubogó eléréséig…
Borzasztó élmény volt, mindkettőnknek. Csak elképzelni tudom, Neki milyen érzés lehetett, de kívülről tehetetlenül nézni mindezt szintén nem szívmelengető. Szóval megvolt az antré, amit öröm, megkönnyebbülés, sírás és sokk követett. Közben megjelentek a térdfájdalmak, serkenő vér a horzsolásokon, aztán még több fájdalom bokában, combon, fenéken. De túléltük.
A Dusun Kuningban végül nem fürödtünk. Ahol nem látnak minket szívesen, ott mi sem akarunk zavarni. Úgyhogy sántikálva, négykézláb kapaszkodva-csúszkálva visszamásztunk a motorhoz, és aznap már csak hazafelé mentünk.
"Egyenesen balra"...
