Nagyanyámnak volt egy elég jellegzetes tekintete, ha valamikor hazugságon kapott. Nem sűrűn fordult ez elő, de azért voltak napok, amikor hirtelen gyanúsan sok mazsola tűnt el a konyhájából, vagy éppen számára váratlanul megcsappant az étcsoki készlete... Többnyire (egyáltalán nem alaptalanul) én voltam az első gyanúsított, úgyhogy a hatalmas asszonyság ilyenkor elém állt csípőre tett kézzel, és felvette tömeg oszlató tekintetét: még 10 évesen is tele lett a nadrágom, ha Gizella hadnagy a nyomokat látva rákérdezett, hogy mégis mi az ott a szám szélén... Nyilván esélyem sem volt, de "a tesóm kínált meg vele" hazugság néha azért működött. (Sőt, néha igaz is volt.)
Hát most, laza 25 évvel később ott tornyosult mellettem egy hatalmas balinéz rendőr, aki ugye éppen negyed órával ezelőtt engedett el jófejségből, hiszen nem volt nálam jogsi, és mindössze egy dolgot kért (valójában baromira parancsolt) cserébe: soha többé ne találkozzunk. Szóval ő volt most itt, nagyanyám dörgedelmes mazsola-detektív tekintetével, és annyit kérdezett:
- Honnan jöttök?!
- Magyarországról, de tudja nem végig ezzel a robogóval, meg aztán mindjárt itt a a naplemente, meg a bezáró templom, úgyhogy…
- UTOLJÁRA MONDOM: TŰNÉS TOVÁBB!
És akkor azt gondoltam, hogy sajnos nálam nagyobbat is romboltak már a magyar országimázson, úgyhogy most nem kezdenék kompenzálni gyógyfürdős sztorikkal, meg bepaprikázott szürkemarhákkal, hanem tényleg el kéne innen húzni ASAP.
Hát elhúztunk.
Meg sem álltunk az Uluwatu sziklatemplomig, aminél ugye szerettük volna nyakon csípni a naplementét, mert hogy állítólag az csuda szép (ott is). Egy közel 1000 éves épületről van szó, amit a 16. században átépítettek, azóta meg persze sokszor felújítottak. Bali délnyugati csücskén, egy olyan félsziget végén helyezkedik el, ami mintegy 100 métert nyúlik be a tajtékzó habokba: komolyan, ott harapdálják a lábát a hullámok, tényleg fantasztikus látvány. Ugyanakkor mindent a szemnek, semmit a lábnak, hiszen a templomba nem engedik be a turistákat. A sziklára szerencsére fel lehet krúzingolni, és onnan is festői a kilátás (hogy csak egy szakmát említsek a sok közül. Meg aztán hülyén is hangzana mondjuk a “műszaki menedzseri látnivaló” szókapcsolat. Hogy megint csak egyet említsek a sok közül. Mindegy is…) Tehát Uluwatu menő, úgyhogy mi is egyik ámulatból a másikba estünk.
Ott, a szikla végén van a templom. Ezt a naplementét hajkurásztuk annyira...
Ez a kép már a templom oldalánál készült: ennek
a partszakasznak a végénél vannak az agresszor majmok.
A templom környéki párszáz méteres partszakasz egyik végén szemtelen majom családok laknak. (Aki élt már társasházban, az pontosan tudja, miről beszélek.) A szemtelenség még nem volna para, hiszen az emberek sem udvariasak mindig, de ezek nem a cuki, bébi banánt falatozó, virág illatú kis selyem majmocskák, hanem olyan igazi koszlott bundás, kiharapott szemű, buflákra kigyúrt, agresszív gettó majmok. (Aki élt már aaa… hagyjuk is, az már nem él.) Jó, persze, túlzok kicsit, mert nem voltak mindnyájan teljesen elvetemültek, azért volt köztük néhány félprosztó külsejű kvázimódó is, de a lényeg, hogy ha meglátnád őket az állatkertben, akkor is átmennél inkább az út túloldalára… Plusz nem kérdeznéd (nem mernéd), miért is vannak rács mögött…
hájas majomfőnök
hullagyalázás (nyilván nem)
Na de ott tartottunk, hogy mi Katával kéz a kézben andalogtunk a hamarosan elstartoló naplemente fényeinél és teljesen elvesztünk a kilátás gyönyörűségeiben: azt tervezgettük, hogy amikor felüti majd fejét a narancssárga fényáradat, akkor mi honnan is tudnánk majd legpompázatosabban csorgatni a nyálunkat – és mindeközben észre sem vettük, hogy betévedtünk a fenti fenevadak közé…
(Kis pre-exponálás a következő élménybeszámolóhoz: a leendő címben szereplő “majomtámadás” szó nem arra utal, hogy bárki is majmokat támadott volna meg. Köszönöm a figyelmet.)
#szevaszteso!
