Andris és Laci nagyon klassz barátaim, ikrek. Andris a fiatalabb, így mindig is irigyeltük őt azért, mert pontosan tudja (látja), hogyan fog kinézni 5 perc múlva. Ez a fícsör nekünk is jól jött volna Katával, mert ha láttuk volna előre az ábrázatunkat az Uluwatu sziklatemplom vérmajmainak gyűrűjében, nos… lehet, hogy inkább visszafordultunk volna.

Ezek a majmok egyébként szemrebbenés és kommentár nélkül nyúlnak le mindent: nem csak azt, ami mozdítható, vagy amiről azt gondolnád, hogy “oké, azt már úgysem bírja el – sem ő, sem a lelkiismerete”. (De hát ismerjük ezt a típust…) Utólag meggyőződésem, hogy az útmenti bozótos, ahonnan előszivárogtak, valójában egy rakomány rönkfába rejtett, zárjegy nélküli cigit, és néhány második világháborús tankot is rejthetett, mert miért is ne. Amit viszont elő is hoztak a bozótból, az egy kábé 60 dioptriás szemüveg lencse, amit nagyítóként használva páztázta egyikük a gyalogutat. Egy másik egy 4 személyes, családi esernyőt húzott maga után unottan, míg odébb a harmadik egy óriási viszkisüveg fenekére nézett éppen. Aztán volt az a szegény egyszemű, a tépett szájával, akire már csak egy mono-szemfedő, egy faláb és egy kampókéz kellett volna – és mint tudjuk, lehet, hogy a bozótban volt is neki...

unott, életlen gengszterfőnök

Szóval egyszer csak azt vettük észre, hogy ők vesznek körbe minket, holott mi csak két cuki kis majmocska felé indultunk el, akik (nyilvánvalóan csapdaként) édesdeden játszadoztak egymással a földön. Aztán huss! A mini majmok hirtelen szétrebbentek, és mire felegyenesedtünk, már csak ez a kis szedett-vetett, koszlott, rossz (és minden bizonnyal büntetett elő)életű, félagresszor, tagbaszakadt, unott arcú, vérben forgó szemű, valószínűleg sanyarú gyerekkorú, ma kifejezetten bal lábbal felkelő, az életnek láthatóan inkább a felhős oldalát szemlélő, helyenként vicsorgó és morgó, máshol inkább csak szundi és kuka, de az biztos, hogy egyáltalán nem jószándékú majmok voltak körülöttünk. Mondanom sem kell, mindezt csak én haluzhattam össze, mert Kata még mindig banán hangon nyünnyögött feléjük, hátha valamelyik cukiság odajön hozzá, és barátságosan megöleli, mint minden valamirevaló rajzfilmben.

– Kicsim, nem biztos, hogy ez jó ötlet… – kezdtem bele mérhetetlen empátiával, bátortalanul, nehogy páros lábbal érkezzenek a sárostalpú bakancsaim Kata lelkének rózsakertjébe. Mert hát igen, párás tekintetű nő figyelmét óvatosan hívjuk fel a valóságra.
– De hát olyan cukiiiiiiik! – és még mindig úgy csillogtak a szemei, mint amikor a vidámparkban egy ötéves kezébe nyomod a vattacukrot.
– Valóban, magam is úgy vélem Kedvesem, bár amelyiket éppen csalogatod, az valószínűleg azért nem vesz észre, mert csak egy szeme van, az sem a Te oldaladon, ugyanakkor ezen a részen némi frissen alvadt vért is látok az oldalán…
– Micsoda?! – hőkölt hátra életem értelme, akit azonnal megnyugtattam, hogy a vérrel túloztam, de ez a kis (buflák) cuki (agresszív) majmóci (dög) tényleg nem az az egyszemű, amit a lányok szeretni szoktak. Már majdnem belecsúsztunk az “olyan hülye vicceid vannak néha – de Kicsim, ez tényleg csak vicc volt, tudod, hogy nem vagyok ekkora proli – tudom, de attól még bunkó vicc” diskurzusba, amikor ez a kükLOPSZ hirtelen meglódult, odanyargalt Kata lábához, és a nagylábujjtól mintegy fél mikron távolságra akkorát harapott Kata pacskerjába annak einstandolása céljából, hogy megőrülsz. Tehát nem, ez már nem a kilencvenes évek, amikor még csak csilligó napszemüveget, hanyagul lóbált térképet vagy kólásüveget, esetleg csilingelő fülbevalót tépnek le rólad ezek a mordor-szökevények, hanem konkrétan kihúznák a lábad alól, amin állsz. Szerencsére a hangos és erőteljes “ÉS AZ ANYÁD MEG HOGY VAN?!” kérdésem meglepte a majmot, hiszen láthatóan nem arra számított, hogy a rokonok egészségi állapota felől fogok érdeklődni. Közben a felé lendülő lapát kezem szintén nem gondolkodásra, hanem cselekvésre késztette és elmenekült – mintegy 15 centivel arrébb.

közlekedő agresszor

Olyan gyorsan történt mindez, hogy Kata még csak a pislogásnál tartott, engem pedig azonnal elfogott a lelkifurka, hogy majdnem megütöttem egy ilyen ótvar ronda és rosszindulatú, agresszív, ránk támadó állatkát. Mert hát én meg a “szeretet iskolájában” hiszek, amiben a kebledre öleled azt, aki éppen a húsodat tépi, és olyan lágy búgással kérdezed meg tőle, hogy “ejjj, hát téged meg mi bánt?”, mint amivel Elvis Presley megnyerte a Lavmí tendert.

Szóval Kata kijött a pislogásból, én néztem hülyén és magamat szégyellve, a majom is nézett hülyén és bizonyára a saját anyja járt az eszében.
– Ha csak megmakkansz, én megmakkantalak! – préseltem ki magamból a majomnak még egy fenyegetést az égre mutató, billegő mutatóujjal. Most már csak ő nézett hülyén, aztán inkább elsomfordált, mielőtt még jobban porig aláztam volna a haverjai előtt.

Jó döntés volt.

Mi is egy ilyet hoztunk, mert inkább visszamentünk az Uluwatu sziklatemplom másik, békésebbnek tűnő partszakaszára, mert hogy amúgyis onnan szebb a naplemente, amiért ennyit küzdöttünk. Talán meséltem a múltkor, hogy az Uluwatu olyannyira menő hely, hogy Bali hat legfontosabb szakrális épülete közé sorolják. (Ne kérdezd, kik: a világháló mondta, én pedig elhittem.) Az épületet Dewi Danu, a tengerek és tavak istennőjének tiszteletére építették, aki remélhetőleg imádott szörfözni is, mert ez a partszakasz csodálatosan alkalmas erre is. Mondanom sem kell, pontosan annyi szörföst láttunk, mint egy átlagos kedd délutánon az Oktogonon, de attől még a nap stílusosan araszolt lefelé, leírhatatlan színekkel firkantva össze a horizontot.

Uluwatu, naplemente, termékelhelyezés

Mérhetetlenül varázslatos animgifet fogok Nektek összehegeszteni mindebből a napokban, ami pedig még szuperközérdekű infó, az az, hogy másnap ismét motorra pattantunk, visszatértünk Ubudba, hogy a rossz tapasztalatok ellenére ellátogassunk a Monkey Forest-be, vagy ahogyan a Micimackóban hivatkoznak rá, a Százholdas Majomba.

Hát…

Ezek után az is egy élmény volt, elhiheted…

Na #szevaszteso!