Nagyon jól esett, hogy helyet kaptunk az augusztusi Elle magazin Free spirit mellékletében: Gyuri négy oldalas cikke jelent itt meg rólunk és az eddigi utazásunkról.

Elég lelkes, kicsit lelkis és a miénk. :)

A lap már kapható az újságárusoknál, és persze jóval profibb megjelenésű, mint amit itt összehegesztettünk belőle alább:

Világkörüli utazás: menjek vagy szaladjak?

Mókuskerék, szürke hétköznapok, bla-bla-bla. Nagyon sok ésszerű érvet lehet felsorakoztatni amellett, miért is kiszolgáltatott a sorsunk és miért vagyunk tehetetlenek, ha változtatni kéne rajta – miközben meggyőződésem, hogy ha az emberek egyszer egy nagy kupacba hordanák össze a problémáikat, és ott szembesülnének vele, mit hozott a másik, pironkodva vennék vissza a saját csomagjukat.

Szóval “a világkörüli út drága, meg aztán a munkát sem hagyhatom itt, és különben is kire bíznám Fifikét?! Most pont olyan az Ügyfél, meg anyámék is, tudod, szóval most így nem fér bele, de akarok, meg minden, meg majd fogok is, csak hát ugye nem idén...” Megdönthetetlen bástyák ezek, mint Etus cserépkályhája, holott az egész kifogáskupac méregfogát egyetlen dologgal lehet kihúzni: ez az úgynevezett döntéshozatal. Amikor azt mondod, hogy mész, és utána nem azon gondolkozol, hogy miért nem, hanem hogy hogyan.
Dec ól.
Persze mi sem így vágtunk neki a földkörüli utunknak Katával, mert egész egyszerűen nem tudtuk, hogy akarunk-e ilyet. De nem zártuk ki a lehetőségét, és mindent megtettünk azért, hogy esetleg legyen rá módunk.

Évente mindössze 100 magyarnak adatik meg, hogy Working Holiday vízummal menjen Új-Zélandra. Ez egy olyan turista vízum, amivel legálisan dolgozhatsz is, így utazás közben rögtön fedezni is tudod a felmerülő kiadásaidat. Nyilván semmi valószínűsége nem volt, hogy mindketten bekerüljünk a 100 leggyorsabb jelentkező közé, de Bobby Ewing feltámadása óta semmi sem lehetetlen. Így a bizakodó esélytelenek nyugalmával (de persze jól átgondolt és előkészített módszerrel) vágtunk neki a dolognak – és sikerült. Ekkor még mindig nem tudtuk, hogy valóban el fogunk-e indulni, de azért elkezdtünk játszadozni a gondolattal: mi lenne, ha mennénk? Mi lenne, ha nem is a legrövidebb úton mennénk?! Sőt, mi lenne, ha akkor már hazafelé is úgy jönnénk, hogy mindig csak keletnek tartanánk, mígnem újra szembe jön Európa? Forgattuk a földgömböt, mint nagymamám a GPS-t, nézegettük az útbaeső helyeket, repjegyeket, árakat, és rögtön kirajzolódott az is, hogy mennyi pénzt kell még összeszednünk ahhoz, hogy nyugodt szívvel vághassunk bele a dologba.

Kata ingatlan értékesítőként dolgozott akkor, én szabadúszó kreatívként kerestem a kenyerem, így mindkettőnknek volt lehetősége “még jobban odatenni magát”. Ezzel párhuzamosan óriási lomtalanítást rendeztünk, és szinte mindent eladtunk, amit 2 hónapnál régebben használtunk utoljára: ruhákat, ágyat, fagyasztó szekrényt, videót, DVD lejátszót, mobil telefont, mindenfélét. Közben kismillió kompromisszum eredményeként kirajzolódott az útvonal is: Thaiföld, Szingapúr, Indonézia és Malajzia voltak a megállóink Új-Zéland előtt. Január közepén indultunk, és összesen 6 hét alatt tettük meg ezt az utat. Úgy számoltuk, hogy a hobbitok földjén még tudunk venni egy autót, amiben akár lakni is tudunk, és ezzel a lendülettel el is fogy minden pénzünk, vagyis muszáj lesz mielőbb munkát találnunk.

Amúgy Te hogyan pakolnál össze legfeljebb 25 kiló cuccot úgy, hogy minden évszaknak és minden alkalomnak megfelelően fel tudjál öltözni? Hogy a fürdőruha–téli kabát tengelyen és a tehén fejés–irodai állásinterjú vonalon mindennek meg tudjál felelni? Ennél mondjuk csak összetettebb kérdéseink voltak, mert bennem például az volt a legnagyobb para, hogy hogyan viseljük majd el egymást Katával, ha a nap 24 órájában leszünk együtt. Bár akkor már 14 hónapja alkottunk egy párt, nagy ugrásnak ígérkezett, hogy Új-Zélandra érve az életterünk is csak egy családi autó belsejére koncentrálódjon. Mint utóbb kiderült, Kata is pánikolt ezen: ő imád olykor csak saját magának programokat szervezni, néha még bulizni is egyedül megy, hogy ne kelljen a barátaihoz sem alkalmazkodnia. Szabad lélek, akit hagyni kell szárnyalni.

A másik nagy kihívás, hogy ahogyan a cuccaidnál, úgy a lelkedben sem vihetsz semmilyen felesleges csomagot: ha ennyire össze vagy zárva valakivel, az csak úgy működhet jól hosszútávon, ha minden konfliktust ott és akkor, azonnal megoldotok. Ehhez viszont sokszor az kell, hogy engedj az egódból. Hogy még azelőtt beszélj arról, ha valami bánt, mint hogy a másik azt észrevenné. Hogy ne a saját szempontodat hajtogasd, hanem odafigyelj a másikra is. Hogy úgy tarts ki az igazad mellett, hogy közben észérvekkel győzöd meg a másikat. Nem fordulhat elő, hogy úgy mentek aludni, hogy nehezteltek egymásra, mert másnapra csak még nagyobb lesz a probléma. És ráadásul ez az egész játék csak úgy működik, ha mindketten akarjátok: az kevés, ha csak egyikőtök hisz benne. Ezektől a dolgoktól féltem nagyon, mert bár bíztam magunkban, azt is tudtam, hogy mindkettőnk számára teljesen új élethelyzetek következnek majd. 

Kata az Új-Zélandra érkezésünk előtt 10 nappal, az éjszaka közepén törte el a lábát Malajziában. A bokáján vált le egy darab a csontjából, így nem kaphatott járó gipszet, csak egy láblógatót két mankóval. Bizonytalanul mozgott a botokkal és hamar el is fáradt az egy lábon ugrálástól, így végül én vittem őt ölben mindenhová: wc-re, emeletre, vagy 30 méternél hosszabb távolságokra. (A legszebb a Kuala Lumpurból Auckland-be repülésünk volt, amikor is két 25 kilós koffer, két 10 kilós kézipoggyász, és a törött lábú Kata vártak türelmesen a hátamon arra, hogy lebonyolítsam a becsekkolásunkat és a gépre való feljutást.) Mindenben a segítségemre szorult, étkezésben, zuhanyzásban, a legapróbb dolgokban – egy olyan ember, aki saját bevallása szerint is makacs és önfejű, és akinek apró dolgokat is nehezére esik másra bízni. Aki a fájdalma mellett még azzal is küzdött, hogy az állandó mozgásigényét felváltja az ücsörgés és várakozás.

A tehetetlenség és kiszolgáltatottság.

A szabadságának teljes mértékű korlátozása.

És akkor ezekkel a kondíciókkal és a nekik megfelelő, amúgyis hullámzó kedélyállapottal megérkeztünk Új-Zélandra, ahol a számításaink szerint 1-2 héten belül már dolgoznunk kellett volna, de Kata lábán még 4-5 hétig volt rajta a gipsz… És akkor gyorsan vettünk egy autót, hogy biztosan legyen fedél a fejünk felett, és akkor az a kedves eladó egy hamis műszakival rendelkező roncsot sózott ránk, majd örökre eltűnt az utolsó fillérjeinkkel. És akkor ott állsz pénz nélkül, egy testileg-lelkileg összetört lánnyal, a világ túloldalán, tök ismeretlen környezetben, és bár neked is kedved lenne kicsit összeomlani, de nem teheted, mert akkor tényleg mindketten elvesztek és tényleg mindennek vége…

Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna ennél nagyobb felelősséget a vállamon, mint akkor.

Világ életemben nagyon optimista, proaktív, megoldáskereső csávó voltam, aki a sípcsontjára is úgy gondol, mint egy testrész, ami segít megtalálni a bútorokat a sötétben. Anyázhatnék is, amikor lilára ütöm, de helyette csak felröhögök, hogy “működik”! Ettől függetlenül én sem vagyok mindig a topon. Az egyik ilyen hullámvölgyben, 28 évesen egy barátommal közösen mentünk végig az El Caminón, ami rengeteg dologra tanított meg magammal és a világgal kapcsolatban is. Többek között arra, hogy bízzak a Gondviselésben: hogy ha a legjobb széndékommal minden tőlem telhetőt megteszek valamiért, akkor nem eshet igazi bántódásom. Ha pedig mégis úgy érzem, hogy “ez most a bántódás”, akkor csak türelmesen ki kell várnom, hogy végül az egész történetre visszatekintve megértsem, mit is szolgált valójában az a rossz érzés. Ezen töprengtem akkor is, mielőtt ismét találkoztunk a minket átverő eladóval: mivel ő nem számított az érkezésünkre, ijedtében bepattant a kocsijába, és egy kövér gáz kíséretében úgy húzta rá a kormányt a kocsija előtt mankók nélkül, begipszelt lábbal ugráló Katára, hogy kishíján felkente őt egy fára. Nos, ott sem Oravecz Coelho idézetek öntötték el az agyamat, és még annál is jobban féltem, mint amikor még Balin néztem végig, ahogyan Kata egy sziklán megcsúszva megállíthatatlanul zuhan a 20 méteres vízesés gyomra felé – majd az utolsó pillanatban mégis sikerül megkapaszkodnia.

Na, ezek a tehetetlen helyzetek, nem a “kire bízzam Fifikét” kérdéskör. Ezekhez rossz asszisztálni, a “pont olyan az Ügyfél”-hez pedig nem kell: az a Te döntésed, hogy olyankor maradsz vagy mész.

És hogy visszaugorjak az indulásunkhoz: igen, mi ott azt a döntést hoztuk, hogy megyünk, és ezt azóta sem bántuk meg még egy pillanatra sem. Annyi élményt tuszkoltunk bele hirtelen ebbe a kapcsolatba, mintha évek teltek volna el, pedig még csak 5 hónapja vagyunk úton. Ha azt gondolod, hogy lakva ismerszik meg az ember, de nincs időd sokat várni, akkor próbáld ki ugyanezt kempingezéssel: mintha csak előre tekernéd a Dallast...

Szóval egy éve ilyenkor még nem gondoltam, hogy az életemben valaha is megfordulok majd egy kiwi farmon, vagy hogy egy vándor karneválnál én kezelem majd a körhintát, esetleg hogy hajnali ötkor egy kikötőben rakodom az éjszaka kifogott halakat. Nem gondoltam, hogy egyszer majd egy ember, akinek csak a keresztnevét tudjuk, felajánlja nekünk egy hétre a tengerparti nyaralóját, mert szimpatikusak vagyunk neki. Hogy valaha is szabadon rohangáló majmok ücsörögnek majd a vállamon, hálásan fogadva minden falatot a kezemből. Hogy egyszer egy szingapúri felhőkarcoló huszadik emeletén fogunk lakni egy luxus apartmanban ingyen és bérmentve úgy, hogy a yacht kikötőre néző hálószobánk két fala üvegből van. Nem gondoltam, hogy valaha is ennyi fantasztikus emberrel találkozhatok majd, akik mindnyájan őszinte szeretettel fogadnak be az életükbe. Vagy hogy ilyen rövid idő alatt ennyi elképesztő élményben lesz részünk, és hogy ilyen sokan érdeklődnek majd a blogunkon a történeteink iránt.

Nem gondoltam, hogy az egész kapcsán csak egy kérdés merül fel bennem: miért nem indultunk korábban?

Tarts velünk Te is! Itt mindig megtalálsz minket: