Van ez a dolog, amit kitaláltunk, hogy nem ülünk a fenekünkön, hanem körbejárjuk ezt a Bali gyereket. Vagy mondjuk úgy, beportyázzuk jól. Mert hát minden bizonnyal Isten ostora sem vágtatott csak úgy keresztül a Kárpát-medencén, mert egyrészt már a medencék szélén is tilos a rohangálás, másfelől meg ugye az ember állítólag kevesebbet lát a magas lóról. Szóval fogtuk a mi miniparipánk, és annak mind a 125 köbcentijét, betömtük 3 hátizsákba a 8 napra való cuccunkat, és nekiláttunk bevenni a szigetet.

egyem meg, hát itt még élvezi!

No de ne szaladjunk ennyire előre, képzeljük el, ahogyan egy szabad szemmel alig látható méretű robogóra ráfeszül az a kétméteres oszlop, aki én vagyok: hasamon 1 db kámerá táska, hátamon 1 db szupermodell, hogy megforduljon utánunk a sziget összes majma, az ő hátán szintén 1 db háti Jacques. Elől amúgy ormótlan virgácsaim tuszkolnám be a kormány alá és a front idom mögé, de mivel a lábamon térd és boka között nincs természetes módon hajlítható rész, így az esélytelenek nyugalmával igyekeztem beletörődni a helyzetbe. Ráadásul a lábam között amúgyis fityeg majd még egy másik zsák, mármint egy háti.

szárnyat bontott a bennem szunnyadó gasztro-állat

A biztonság kedvéért szerváltunk még 1-1 nejlonból szőtt (wtf?!), szoci bevásárló szatyrot, hogy azt a motor két oldalára aggatva tényleg úgy nézzünk ki, mintha repülés előtt elfelejtett volna lepakolni Aladdin a szőnyegről. Mert hogy a kis Hondának csak a kereke alja látszódott ki alattunk, az biztos.
Megkezdtük hát varázslatos utazásaink egy újabb fejezetét, amiben egyfajta jin és jang párosként indultunk meg észak felé. Egyrészt ránézésre is kábé így ültünk a motoron, másfelől tényleg kiegészítettük egymást:
- Katánál volt napolaj, rajtam volt a mindentől odakozmáló bőr,
- Katánál a GPS, mégis én tudtam, merre kell menni,
- Katánál a kaja, de mindig én voltam éhes,
- Katánál a nemzetközi jogsi, nálam semmi hasonló, de vezetni csak én tudtam,
- és még sorolhatnám, de unnád.
A festői Ubudból tehát elindultunk északra, át a hegyeken, ami látszólag jó ötlet, gyakorlatilag meg izé... Mert hát felfelé viszonylag hamar hűl le a levegő, elbújik a nap, felbátorodnak a felhők és a szél, és együtt kezdenek el bulizni a köddel és a szemerkélő (vs. zuhogó) esővel. Mi pedig ugye még mindig a lábbal hajtós szupervason kuporgunk, és bár mondanám, hogy legalább egymást melegítjük, gyakorlatilag inkább az alkalom adtán átázott esőkabát nedvét toljuk még át a másikra, hiszen a jóban-rosszban nem csak egy sorozat, hanem életérzés, you know.

az első felöltözős szeánsz, amikor még azt hiszed, hogy ez hosszútávon segíteni fog...

Első állomásunk a bratan-tavi úszótemplomhoz vezetett. Gondolhatnánk, hogy itt jönnek össze közös imára Gyurta Daniék, de akkor nagyon hülyék lennénk. A tóból és az úszásból viszont joggal következtethetünk arra, hogy itt maga a templom az, ami lubickol. És tényleg: 1663 óta ott figyel a vízszint közelében. Dagály idején teljesen ellepi a víz a hozzá vezető, talpalatnyi részekből álló "ugrálható" ösvényt, de normál vízállás mellett is csak akkor juthatsz be könnyedén, ha hatost dobtál... A templomot egyébként Dévu Danu tiszteletére építették, aki amellett, hogy a tengerek és tavak istennője, a termékenységre is jó hatással lehet, így rengeteg indonéz pár zarándolkol el ide, akik biztosra akarnak menni...

Pura Ulun Danu (Dévu Danu istennő uszótemploma)

(ebben most nem segítek...)

Hát, eddig tartott az északi túránkban a szép rész, aztán jött a szívás, és a robogónk is egyre inkább megállíthatatlan sz0pórollerré változott... De hát innen szép nyerni, nem?

Torzan várja Jane-t