Van az a fura érzés, amit röviden úgy hívnak, hogy szar. Na mármost amikor legszebb álmodból az oldaladra fordulva valójában egy 3 centis tócsába dugod az arcodat, az pont ilyen. Kis bugyborékolással kergettem el végleg az álommanókat és a csipatündéreket, amikor kábé fél órával a lefekvésünk után kiderült, hogy az irgalmatlan esőnek nem csak a hangja zavaró a sátorban, hanem a nedve is. Azt nem tudtuk pontosan, hol nem jön be a víz, de mindenhol máshol igen. Szerencsére a cuccaink most nem áztak át, hiszen már korábban átáztak...

ez még az utolsó vacsora utolsó vigyora: itt még nem tudtuk, hogy az elkövetkező 16 órára
fogyasztjuk el éppen ezt a 2 kis bögre levest, miközben 5 óra múlva már szétázva, elhasználva,
hulla fáradtan, minden cuccunkkal a hátunkon vágunk neki a hegymenetnek...

21:05-kor tehát futva menekültünk ki a sátorból, kirángattuk a cuccainkat az enyészetből és átmeneti menedékként a kemping nyilvános wécéjének bejáratánál húztuk meg magunkat – valahol a pisi szag és humán gázmezők tengelyén. Jött tehát az okoskodács (=mennyivel viccesebb így ez a szó, nem?! Nagybátyámék szavajárása a motyógép, illetve itt jegyezném meg, hogy a kockakucor is roppant jókedvű elnevezés. Na de most kalandozzunk vissza a wécéhez...) Szóval jött az okoskodács (imádom! ), hogy akkor most vajon mit is kezdjünk magunkkal, hiszen a sátrunkban túlzás nélkül 3 centis víz áll, thai-japán-indonéz útitársaink sátrai fullon vannak a lakóikkal, mi pedig "amúgyis" felkelnénk 4 óra múlva, hiszen hajnali 1-kor már indul is a gyalogtúra a vulkán tetejére...

Ahogy már említettem, csurom vizesek voltunk, a hegyen eleve hideg volt, és semmiféle lehetőségünk nem volt arra, hogy bármivel is felmelegítsük magunkat. Na mármost jó szokás szerint ha az embernek problémája van, akkor inni kezd. (Itt jegyezném meg Dudits Dénes józanság díler és terapeuta intő szavait, miszerint ha problémád van és iszol, akkor már két problémád van – de most nem is ez a lényeg...) Szóval – hogy újra visszakeregessem magam a wécéhez – ott ültünk ábrándozva a rötyik küszöbén, hogy milyen jól jönne most egy kis forralt bor, és még az sem baj, ha a szürcsölése közben egy életre befeszül a metszőfogaid közé egy kis szegfűszeg darabka, hiszen eddig sem a mosolyod miatt nem ment az ismerkedés...

vajon a WC a WulCano rövidítése?..

Na de megint elkalandoztam, tehát van itt ez a wécébejáratnál ábrándozás: a körülményeket és minden lehetséges tettünket számba véve végül arra a következtetésre jutottunk, hogy a legjobb megoldás az, ha szorosan lekucorodunk egymás mellé, felpattintjuk a laptopot ("inkább hoztá vóna impregnáló spréjt, mekkes kötsög!") és nekiállunk sorozatot nézni. És működött!  (Mármint a laptop, aminek nagyon örültem, mert a fényképezőgép, a kamera, a külső vinyó, az akssik és töltők nem azok az állatfajok, amik szeretik a 458%-os páratartalmat és a gyorsan ingadozó hőmérsékletet, holott ezt tűrték már bő 3 napja.) Lezúztunk jópár órát, és végül 01:28-kor konstatáltuk, hogy kis barátaink még egyáltalán nem keltek fel, holott 01:00-kor már az indulás lett volna...

Végül a thai srác kecmergett ki a sátrából, és bár szívem szerint megütöttem volna, amikor láttam, hogy elaludta a haját (ELALUDTA, érted?! Tudott ALUDNI! Megőrülök…), de végül csak barátságosan rákérdeztünk, hogy mi a terv, mert itt már fogytán a technikában a batéria.

Rövidre zárom, mert így sosem jutunk fel a csúcsra (kacsintós szmájli a kétértelmű kellemetlenkedés végett). A thai srác felkelt, de a japán srác közölte, hogy neki nincs kedve jönni. Mire a thai srác átkopogott (?) a másik sátorba is, amiről kiderült, hogy a túravezetőnk már 40 fokos lázzal fekszik benne, az uncsitesója meg nem is akart volna feljönni a púpra... (valszeg innen a név: UNCSI tesó, you know). Szóval Katával elöntöte agyunkat a wtf, hogy ezek szerint mindössze hárman vágunk neki a hegynek, túravezető és gázmaszkok nélkül... nyilván egyik sem kivitelezhető, de ha már 3 napja gubbasztunk a robogón hidegben-ködben-esőben, akkor nem kérdés, hogy valahogy most fel kell jutnunk a csúcsra. (Ez a poén nem lett erősebb, úgyhogy akkor itt most inkább nem viccnek szánom.)

A vaksötétben, lámpák nélkül álltunk neki lézengeni a sátrak között, hogy találjunk egy másik csoporhoz tartozó serpát, aki talán meg tudja, mondani, hogy hol lehet gázmaszkokat kölcsönözni 01:32-kor... És lehetett! Hiszen ők meg ebből élnek, úgyhogy ez egyáltalán nem nagy kunszt. Jó szokás szerint persze visszautasítottuk a tolongó idegenvezetőket, beblöffölve, hogy aki Újpesten gyalog jár fel az első emeletre, annak a 2799 méter magas Mount Ijen pont ilyen. A valóságban persze az volt a terv, hogy ahogyan egy kedves barátom hagyja el a mélygarázsokat – tudniillik nem fizet a parkolásért, hanem szorosan rátapad egy onnan éppen kihajtó kocsira – nos, úgy fogunk véletlenül mi is hozzácsapódni egy előttünk küzdő csoporthoz, így szuperbiztonságos lesz a mi utunk is. ("Mer’ a mekk után nem telik gájdra, e?!")

Így vágtunk neki hajnali 2-kor, tehát 1 órás késéssel az amúgy bő 3 órás, erős hegymenetnek, alvás és evés nélkül, az időjárásnak nem megfelelő felszereléssel… És igen, mindössze Kata és én voltunk azok, akik mindehhez a komplett cuccaikat is a hátukon cipelték, hiszen hol a fenében hagyhatnánk őket?.. (Tudooom, a thai srác helyén a sátorban, de kiderült, hogy kicsit az ő fele is beázott. Szóval ne okoskodj. ) Így indult az a soha véget nem érőnek tűnő 6 órás küzdelem, amit a vulkán hátán töltöttünk – szóval ennek a szálnak még mindig nincs vége...