Klassz ez a kép, ugye? Már 3 napja szívtunk töretlenül, hogy élőben is láthassuk mindezt. Hajnali 2-kor tehát üres gyomorral, alvás nélkül, egy fárasztó, robogón gubbasztós nap folytatásaként, baromi nehéz táskákkal a hátunkon, a szemerkélő esőben és az áthatolhatatlan ködben, átfagyva és elnyűve, széthullva és meggyűrve kezdtünk neki a várhatóan 3-4 órás hegymenetnek. Na mármost ez tényleg HEGY. Köves, meredek, magas, hideg van rajta, meg minden. Ne egy ilyen EU-s pénzből összetákolt púpot képzeljünk el, amire ha lerakod a vízmértéket, alig mászik el benne a bubi, miközben a pénz már sehol, hanem ez egy olyan igazán naaaaagy hegy. Tényleg. HEGY. Nnna.

Ezen indultunk el hárman, Mr. Thai Jr., Ms. Potter és én, Mr. Citizen. Sokat mondok, ha azt állítom, hogy az első 100 méteren még természetes volt a mosolyunk, mert valójában inkább csak a hideg húzhatta össze a fülcimpa és a szájszél közötti izomköteget, ami pár perccel később már sokkal inkább vicsorgóvá feszítette az arcot. (A thai srác persze mosolygott, de ő meg mindig mosolyog, úgyhogy az meg nem mérvadó.)
A fickó, akitől még az alaptáborban a gázmaszkokat béreltük, említette, hogy 2-3 km múlva lesz majd egy büfé, ott tudunk falatozni, ha esetleg megéheznénk. (Közben vigyáztam persze, hogy a 12 órája tartó éhségtől a hasfalamat már rég átmart gyomorsavam nehogy a cipőjére csöppenjen…) Fáj bevallanom, de abban a pillanatban a büfé híre nagyobb húzóerő volt számomra, minthogy a maszkom mögül Darth Vaderként szuszogjak kéken izzó gázok között (mintha csak Verebes István állna a rezsó mellett). Szóval bár erőltetettnek éreztem a tempót, tartottam, amit a thai srác és Kata diktáltak. Úgyhogy nem is kellett sok, hogy a vérnyomásom az alaptábornál is lejjebb kússzon, szédülni kezdjek az éhségtől és remegve erőtlenedjenek el a lábaim. A gigantikus motoros poncsó, amiben królingoltunk felfelé, persze eltakarta a többiek elől a tüneteket, de vajon mi van, ha kidőlök? Itt menetelünk a vaksötétben, 3 napja szívunk, hogy idejöjjünk: Kata elég nehezen viselte az esős éjszakát a wc küszöbén virrasztva (de miért?..), és szemmel láthatóan sok energiája van benne, hogy ne boruljon ki – de ha miattam meg kell állni, akkor azonnal omlik a kártyavár… ezen filóztam egy ideje, miközben tartott a számomra erőltetett menet, ami megint csak nem segített a helyzeten.

Fogalmam sincs hogyan, de végül eljutottunk a büféig. Picit raboltuk csak le és picit volt csak ciki, hogy a 20 kilós thai guy és a 15 kilós Kata beérik egy fél falat semmivel, miközben én kétpofára tömöm a bármit, hogy ha a szédülésben pofára esek, legalább valami puha legyen az arcomban. Szóval ott szerencsére feltöltekeztünk (és persze siófoki árakon elköltekeztünk), aztán baktattunk tovább – még mindig a vaksötétben.

(Van ugye ez a fogalom, amit vaksötétnek hívunk. Amiben alig látsz valamit, meg az orrodig sem, meg ilyenek. Na mármost mi képesek lettünk volna fizetni is azért, ha legalább az orrunkig ellátunk, mert bár a thai srácnál volt egy kontaktos zseblámpa (“zsebteleppel”, megőrülsz!), de az meg ugye annyit villant fel, mint egy stroboszkóp a Balázs Pali koncerten. Ezt mondjuk nem tudom, de mesélték. Mindegy is...)

Ahogyan felfelé tapogatóztunk, egyre meredekebb lett a helyzet: egyrészt a lejtő, másfelől az, hogy valóban 1 személyesre szűkült az ösvény: bal kéz felől gyanúsan magasodott a semmi, jobb oldalt pedig mintha csúnyán lejtett volna ugyanaz. Mindeközben sikerült olyan tempóra beállnunk, hogy nem értünk utol senkit, de minket sem akart utolérni senki.

Síri csend volt.

Vaksötét.

Tejköd.

Kontaktos zseblámpa.

Szélzúgás…

Amennyire összeszedtem az energiámat a büfénél, annyira most Katáé kezdett alábbhagyni a körülmények miatt. Talán emlékszel még, hogy pár nappal korábban kis híján belezuhant egy szikláról a vízesésbe, ami mindkettőnkben nyomokat hagyott. Persze nagy a szám, én “csak végignéztem”, Kata élte át belülről. És most itt voltunk újra, a csúszós, nyirkos sziklán, ahol még azt sem tudod, mire esnél, ha megcsúsznál. Lassítottunk a tempón, hátha utolér minket valaki, de nem jött senki.

Megálltunk.

Vártunk.

De semmi.

Szerintem mindnyájunk fejében megfordult, hogy vissza kéne menni, de nem azért utaztunk és küzdöttünk ennyit, hogy ez bekövetkezzen.

Aztán újra elindultunk, és pár perc múlva egy olyan szirten találtuk magunkat, ahol az ösvény nem egyszerűen kiszélesedett, hanem mindkét széle eltűnt két irányban a ködben – miközben sejtetted, hogy mindkét irány valami szakadékszerűségbe visz. Bár kicsit világosodni kezdett, de ez csak arra volt elég, hogy most szürke semmi vegyen körül az eddigi fekete semmi helyett.
Mindig azt gondoltam, hogy ilyen helyzetben is tudok tájékozódni, hiszen nem nagy kunszt előre menni “vakon” pár száz métert, majd ugyanezen a vonalon visszasétálni. Ez a hülyének is megy. És akkor itt megtapasztaltam, hogy nekem viszont nem… 15-20 métert tettünk meg a totális semmiben, és én nem voltam benne biztos, hogy az utolsó viszonyítási ponthoz képest tényleg egyenes vonalon jöttünk-e… Úgyhogy körbe fordultam, hátha van valami újabb tájékozódási pont… és akkor már abban sem voltam biztos, hogy a körbefordulás után ugyanarra állok-e arccal, mint a forgásom előtt…

Elvesztem.

Teljesen.

Egy vigyorgó thai sráccal és egy egyre kétségbeesettebb barátnővel egy elméletileg zsúfolt turista ösvényen elvesztem. De miért nincs itt senki? Miért nem jön senki?.. szóval tényleg elvesztünk?.. Menjünk vissza… jó, de hová? Merre? Honnan jöttem? – ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben igyekeztem a legtermészetesebben viselkedni, hiszen nem akartam pánikot kelteni a többiekben is. Na de hogyan viselkedhetnél természetesen egy olyan helyzetben, ami neked minden, csak nem természetes?!

Utálni fogtok, de még mindig nem árulom el a végét – pedig már nagyon közel vagyunk… Nem először anyázol, mi sem először tettük: na