Apám a mai napig akkora textilzsepiket használ, mint Krabi reptere. Igen, az zsebkendőnek baromi nagy, reptérnek viszont baromi kicsi. De komolyan, közel 120 másodperc telt el aközött, hogy “szevaszteso”-t intettünk a gépből kilépve a sztyuinak, és hogy (a csomagok SIKERES felvétele után) a reptér kijáratánál útbaigazítottak minket, az Ao Nang Beach-re igyekvő busz kapcsán. Mert hát az előző este (igazából aznap hajnalban) összevarázsolt szállásunkról azt állította a világháló, hogy a reptérről elébb el kell buszoznunk Ao Nang-ra, ahonnan csak csónakkal lehet megközelíteni Ton Sai Beach-et, ahol a szállásunk volt található. Namármost azt is tudni lehetett erről a csónakról, hogy csak akkor indul útnak, ha az utasok száma eléri a 10 főt – vagy ha mélyebben a zsebetekbe nyúltok és összedobtok annyit, mintha 10-en lennétek.
A busz igen fura utakon eldobott minket Ao Nang-ra, ahol az első csónakot útjára engedtük, mert egyrészt Katánszki gyomra még mindig jobban sietett mindenkinél, másrészről vettünk még kaját és vizet, mivel leendő partszakaszunkat még gyalogos ösvényen sem lehet megközelíteni, nem hogy leinteni a Family Frostot egy pálma árnyékából. Szóval 40 perc múlva meg is érkezett egy kellemesen napbarnította fiatalember a ladikjával, aki heves hadonászás mellett kizárólag a thai-szólását használva értésünkre adta, hogy ő a Kapitány a parttól 10 méterre a vízben himbálózó ladikon, és éppen elviszi a bárkit a bárhová, úgyhogy menjünk. Csuka levesz, zokni a csukába, nagy poggyász a háti kézipoggyászra, és irány a víziséta a csónakig. Beavászkodtunk a hajóba, ami leginkább egy velencei ladikra emlékeztetett – pontosabban egy olyanra, aminek a farára ráhegesztik egy kis Polski kitépett lényét motor gyanánt. És nem vicc, a leginkább együteműre emlékeztető, hangzásában viszont a Nitro Circus összes vasát maga mögé utasító ordibátor repítette csónakunkat a varázslatos habokon tova. Nagyjából ebben a pillanatban kezdett el zuhogni az eső is: jóféle trópusi zuhé, ami egyszerre forró és úgy áztat el pillanatok alatt, mintha alulról karmolnád a hajótestet.
Végül megérkeztünk Ton Sai-ra, ami ügyesen beékelődik két luxuspartszakasz közé, viszont ideális hely a csóróknak. (Igen, nekünk, ne mosolyogj.) A szakadó esőben tehát ledobtak minket a vízbe, ahonnan kigyalogolva végül egész könnyen megtaláltuk a szállásunkat. Szegény Katánszki itt is (még mindig) heves érdeklődést mutatott szállásunk egy bizonyos ülő alkalmatossága iránt, pedig bíztunk abban, hogy az őt reggel óta kínzó fejfájás majd elvonja korábbi parájáról a figyelmet – de nem tette. (Szóval igen, ő a fenti címből a nyavalyás.) Elfoglalta hát a trónt, én pedig addig hű alattvalóként körbejártam a birodalmat.
Mondhatom: elképesztően jó helyre jöttünk! :) Gyakorlatilag egy tengerparti fesztivált kell elképzelni, rengeteg 20-35 közötti fiatallal, akik úszkálnak, búvárkodnak, sziklát másznak, tágítják az orrukat meg a fülüket, szervezetten és ingyé jógáznak reggelente, miközben a Chill Out Barban (ez a szállásadó intézményünk) egész nap bömböl a reggae. Sárga-piros-zöld zászlók mindenfelé, konstans, enyhe fü(st) szag, és tényleg mindenki pura vidázik.
A bungaló is klassz, amit kaptunk, és bár a köjál bármely négyzetmiliméterén hosszú hónapokig elidőzhetne, barátságos és kész. Klassz, nnna. Semmihez nem hasonlítható hangulata van, és bár 20 év múlva prüszkölnék miatta, de most most van és nem 20 múlva.
Este remélem kialusszuk a rosszaságo(ka)t, és holnap felfedezzük a környéket. A vlog megfelelő epizódjában pedig e remekbeszabott leírás apró vizuáljai is feltűnnek majd. Tessék szépen várni, addig pedig #szevaszteso!
u.i.: elég sok dolgot felejtettünk otthon a rohanásban, de valahol megvan még életem első betárcsázós modeme: itt jól jött volna, mert olyan eszeveszett lassú a net, hogy még az is hasítana… :O Szóval ma nófotóplíz. :(
(2017. január 24.)
