– Csókolom! Miért van a bácsin vastag zokni, túrabakancs, egy rövid nadrág, azon egy hosszú, egy vékony pulcsi, és azon egy vastag, amikor 30 fok van?
– Tudod fiacskám, ha a poggyászod túlsúlyos és plusz kilónként 8 rugóért lennének csak hajlandóak veled együtt repíteni… nos, akkor hirtelen fázni kezdesz.
Mert hát velünk pontosan ez történt. Nem volt elég a vicceskedés meg a dekoltázs (nem árulom el, melyik fegyvernem melyikünk eszköztárához tartozik), ezek ugyanazzal a szuper kedvességgel közölték, hogy a plusz 2,5 kiló fejenként, na, az bizony kurva sok. Kézfeltartással jeleztük, hogy némi gondolkodási időre lenne szükségünk a felesleges holmik (ugyammá) kidobálása kapcsán, de már ekkor tudtuk, hogy a mellékhelyiségek kabinjaiban állunk neki öltözködni.
És láss csodát, 15 perccel később mérhetetlenül büszkén és diadalittasan visszatértünk ismét a check-in pulthoz, és ömlő verejtékünk bűzében hanyagul feldobtuk a szalagra az immár 24,9 és 25,0 kilós kis cuccainkat. “Eni kvescsön, béjbi?!” – tettem volna még hozzá George Clooney mosolyát használva, de féltem, hogy minden felesleges erőfitoktatással csak a saját ájulásomat kockáztatom. Szóval önként vállalt mobilszaunáinkkal szálltunk fel a gépre, és érkeztünk meg hosszú (forró) órákkal később Szingapúrba.
(végre csak 24,6 celsisu fok - de a gúnyánk vastagsága még mindig síelésre alkalmas...)
Az eddig megszokottól eltérően most tömegközlekedéssel vettük nyakunkba a várost, majd 45 perccel később a GPS-ünk fényénél gyalog bandukoltunk tovább a vaksötétben. Gyanús volt, hogy a herém felmondta a szolgálatot (ez egy offline is használható útvonaltervező program: a mogyik köszönik, jól vannak), mert valami szuperelit környék felhőkarcolói felé vettük az irányt. Jobb kéz felől egy golfpályát, balról teniszpályákat hagytunk el a pálmafák alatt, néha pedig egy Maserati vagy Lexus lassított le mellettünk a fekvőrendőrök miatt… A GPS pedig csak vitt, vitt bele a furaságba, majd adott ponton felkiáltott: bezony, ez a kockás zászló a célállomást jelzi. A luxusnegyedet körülvevő luxuskerítés luxuskapuján persze csak kis segítséggel jutottunk be, hamarosan pedig a terület egyik biztonsági embere sietett elénk, hogy a parkhoz tartozó, random kerti tavak erdején keresztül kísérjen minket a megfelelő felhőkarcolóhoz. Itt aztán a mágneskártyájával aktiválta a liftet, és felküldött minket a megfelelő emeletre.
(itt még csak közeledtünk a cím felé, de nem gondoltuk, hogy tényleg ez lesz az...)
(helyi lakos kabrióval - valahol a köldököm alatt...)
(mindegyik felhőkarcolót egy ízléses tó vett körbe)
Katával nem először néztünk egymásra hülyén (jó, mondjuk ha szigorúan vesszük, akkor ez a tekintet még annak idején a legelső szemkontaktusnál is megvolt), hiszen csóró couch surfer-szűzekként arra számítottunk legfeljebb, hogy valaki szállás gyanánt a fejünk felé biggyeszt majd egy pálma levelet, hogy ne essen ránk az eső – és már ezért is baromi hálásak leszünk, hiszen nem kell érte fizetni. Ezzel szemben nem volt pálmalevél, “csak” egy elképesztően kedves francia fickó a küszöb túloldalán, aki vacsorával és mérhetetlen szeretettel várt minket a 11. emeleten.
(egyre közelebb a tutihoz)
Gyorsan körbevezetett minket a high-tech lakásban, majd miután megmutatta a fördőszobáKAt, és 2 apró, telezsúfolt kis helyiséget, bevezetett minket egy hatalmas franciaággyal megáldott szobába, aminek kilátása a Keppel Bay kikötőjére néz. A közelben ringatózó yachtok, a távolban pedig a Sentosa-sziget fényei borítják színpompába az esti égboltot. A horizonton az égben húzódó cable car sok-sok világító kabinja apró gyöngysorként vezet a városközpont felé – és ha tovább sorolnám a látnivalókat, anyázva zárnád be a böngésző ablakod, úgyhogy nem teszem.
Szóval e klassz szobába érve Tibü (nem így írják, de hasonlóan ejtik, szóval a házigazdánk neve mostantól Tibü,) jelezte, hogy ez lesz a mi helyünk, bár ez eredetileg az ő szobája... Kérdőn néztünk rá, hiszen nem mutatott több hálószobát a lakásban, mire mondta, hogy nem gond, mert ő az imént látott, telepakolt, csoffadt kis dolgozójában ha a ruhaszárítóról elpakol és a székét mélyen betolja az asztala alá, akkor pont be tud cuppantani egy felfújható matracot, amin a következő 3 éjszakára meg tudja húzni magát… és mi tiltakoztunk, de ő meg kitartott amellett, hogy mindig így vannak nála vendégek, úgyhogy érezzük jól magunkat, és bátran használjunk mindent, amire szükségünk lehet…
Hát, itt tartunk most: elképesztő zavarban vágunk neki az első couch surfer éjszakánknak, és nagyon úgy tűnik, hogy nem fog fájni…
Nemsokára találkozunk, #szevaszteso!
(2017. február 3.)
